Címke: alkony

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények

  • Dsida Jenő: Az öreg óra énekel

    Csak úgy hívnak: az öreg óra.
    Rokkant vagyok már, vén legény,
    Egyformán tétlen rosszra, jóra,
    Ülök a szekrény tetején.
    Jelzem meggörbült mutatóval
    A jövő-menő perceket,
    Sorsom nagy, álmos, untató dal:
    Csak ketyegek, csak ketyegek.

    Lefüggönyözve áll az ablak.
    Pihen a nap már nyugaton,
    Sugarai meg nem zavarnak…
    Itt minden csupa nyugalom.
    Mire is nap ily vén legénynek?
    Jobb annak már az éji hold, –
    Úgy érzem néha: nem is élek,
    És álmodom csak, ami volt.

    Olyankor vár még némi gond rám,
    Mikor bejön a nagyanyó,
    Leül elémbe alkony-órán,

    • Haja fehérlő, mint a hó, –
      Felnéz reám bágyadt szemével:
      “Mesélj, no, szépen valamit!”
      S én sorba veszem halk mesével
      Az eltűnt évek napjait.

    Hej, más volt hajdan, ötven éve!
    Hej, az volt ám a szép idő!
    Termett a bor, a búzakéve,
    Volt búcsú, névnap, esküvő!
    Más voltál te is nagyanyóka:
    Szemed ragyogott, mint a nap,
    Ajkadon csengett, sírt a nóta,
    Virág fonta be hajadat.

    Egy napsugaras délutánon
    Itt álltál te s a vőlegény…
    Első szerelem – első álom…
    Az első csókot láttam én.
    Az évek lassan szállongáltak,
    Lassan benépesült a ház –
    Sugara múltán ötven nyárnak
    Az ifjú tábor hol tanyáz?

    A gonosz idő hogyan őröl:
    Aki víg volt, most szomorú.
    Temetés lett az esküvőből,
    Virágfüzérből koszorú;
    Meghaltak mind, és eltemettük,
    Ketten maradtunk: te, meg én –
    S el-elgondolkodunk felettük
    A szürke alkony idején.

    Az én sorsom is más volt hajdan,
    Míg ifjú voltam és vidám:
    Sok cifra betű fénylett rajtam,
    Csupa öröm volt nézni rám.
    Ma már a gépem csupa rozsda,
    Súrlódnak benn a kerekek,
    Aranyozásom rég lekopva
    S az elmúlásról ketyegek.

    Nem is marad meg semmi, senki,
    Meghal a szív, a dal s a száj. –
    Hogy nékem kell ezt elzengeni,
    Öreg szívemnek jaj, be fáj!
    Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
    Meghalok szépen teveled…
    Elröppen egy perc… kettő… három…
    Csak ketyegek, csak ketyegek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós – Sóhaj

    Bőrömön száradó emlékcseppek,
    alkony ölén menekülő nap.
    Homokváram elnyelte a dagály,
    kétezer éve nem láttalak…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oláh András – tisza-parti alkony

    iszapba fúrt fejű
    részeg fatörzs
    fuldoklik a vízben

    távoli templomtorony
    szólítja meg a csöndet

    félénk alázattal
    kutatom arcod melegét

    te csillagokat szimatolsz
    az estben: belénk szivárgó
    szerelmes szavakat

    fáradt hullámok
    loccsannak a partnak
    – tenyerem álma vagy…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Íme a kertek

    Íme a kertek, mikben hiszek még,
    mikor halványul mind a virág,
    kihúny a lomb s a kavicsra esték
    csendje csobog a hársakon át.

    Egy hattyú úszik a tó vizén fel-le,
    gyűrűk redőit hajtva szét,
    csillámló szárnnyal hozza sietve
    az elmosódó parti fövenyre
    a szelíd holdsugár ködét.

    Fordította: Fodor András

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Nagy Imre – Év’ utolján

    Ismét leboronga egy évi idő,
    Gyors napjaival soha vissza se jő.
    Gyors napja, miként fejedelmi madár,
    Csattogva odább kél és tova jár.

    Még egyszer óh szép nap az isten’ egén!
    Nézz vissza mosolygva az ég’ üregén.
    Hozd vissza repítve a’ múlt’ idejét,
    Ringass kebelünkre hőn édeni kéjt.

    Lágy alkonyatodban az esti vidék –
    Mint tűz szerelemben a’ csók’ heve – ég.
    ’S míg arczod az éjjel’ ölébe borúl,
    Tűkör ragyog a’ víz’ hullámairúl.

    Üdv messze vonúló futásaidért,
    Fény ’s hála kisérje az égi vezért.
    ’S míg fény lebeg arczaid’ alkonyatán,
    Ifjudva derűlj hosszu évek után.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Dsida Jenő – Pasztell

    Nézel hajló tölgyfa-ágat,
    gyomokat, miket kivágat
    mord paranccsal zordon kertész,
    széles paddal vár a kert-rész
    sűrűje, hogy tűnj el, vessz el
    jobbkezedben Sokratesszel.

    Délutánra enyhe, szőke
    fény esik a háztetőkre
    s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
    galamb búg az eresz alján.

    Alkonyatra sásos zugnak
    mélyén futó vizek zúgnak,
    csupa sötét, furcsa, hűlt nesz,
    bús suhogás, mi körülvesz.

    Ebben a nagy félig-csendben
    asszonyszemek cseppje cseppen,
    csak a lélek füle hallja:
    nyirkos lesz a lombok alja.

    Sok imbolygó, halk kísértet
    lábujjhegyen jön el érted
    s pillantván a barna fákra,
    gondolsz régi balladákra.

    Nappal-éjjel így terül szét
    fölötted az egyedüllét,
    lassan tompa, fullatag, nagy
    csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
    nem akar a könny fakadni,
    sem a szó könnyen szakadni,
    mind nagyobb a néma sejtés,
    mindig több a mélyre-rejtés,
    minden nappal, amit élsz,
    több, amiről nem beszélsz.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
    Mint hajlik a patakon át,
    Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    Hogy benne társad ne keresd?

    Már ága közt az arany napot
    Nem tartja, madara elhallgatott,
    Virága nincs már, sem gyümölcse,
    Ó mégis áll, az alkony bölcse,

    Mint a tűnődő, ki ily estelen
    A végtelen titkába elmerül,
    És testtel is szelíden arra dűl,
    Amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: szeretem a verseket

  • József Attila – Harmatocska

    Guggolva ringadoz
    a málnatő, meleg
    karján buggyos, zsíros
    papiros szendereg.

    Lágy a táj, gyöngy az est;
    tömött, fonott falomb,
    hegyek párája rezg
    a halmokon s dalom.

    Hát dolgoztam híven,
    zümmögve, mint a rét.
    Milyen könnyű a menny!
    A műhely már sötét.

    Fáradt meg együgyű,
    vagy tán csak jó vagyok
    s reszket, mint a fű
    és mint a csillagok.

    1929. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket