https://verskucko.com

Címke: alkony

  • Juhász Gyula: Shakespeare

    A kandallóban égnek a hasábok,
    Már itt az alkony. Isten véletek
    Napfényes erdők, tavaszi szelek,
    Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

    Már itt az este. A szőlőlevél is
    Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
    – Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
    Már itt az este és már itt a tél is!

    Motoszkál még fejében egy-egy ének,
    Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
    Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

    A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
    S a vak sötétben végsőnek világol
    Két szép szem napja múltak tavaszából.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Takáts Gyula: Alkonyóra

    A kancsó csókjáról
    méláz a pohár szája,
    s a langyos láng fölé
    fut az edények lába.
    A zsíros arcokon
    ablak-szűrte alkonyok,
    s a bíborszín róluk
    a mély-tányérba csorog.

    A szomszéd kérnényből
    fáinkra folyik a füst.
    A hold pengéje még
    hüvelyébe bújt ezüst.
    A jámbor, jó tyúkok
    az akácágra ülnek.
    A csillag-sarkantyúk
    még messze hegedűlnek.

    Kinn a macska száján
    egy cserebogár ropog.
    A kék alkony keze
    az ajtó szárnyán kopog,
    s míg homálya lágyan
    langyos vacsorára nyit,
    sercenve gyújtják meg
    az olajosmécs belit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: HALOTT SZÓK HONA

    Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
    valami keshedt, görbe árokparton,
    amire méla álmot vet az alkony.

    Vágyaim ma szép esti szigetek,
    valahol lent, a szőke jónvidéken,
    hol hárfapengés az égen.

    Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
    fáradt virágok álmos illatsúlya,
    mely nyújtózkodva kiliheg az útra.

    A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
    hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
    s halottan szépek. Hova én el nem érek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: SÖTÉTEDIK…

    Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét
    Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
    S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
    Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.

    Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
    Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
    S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
    S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.

    Feledd, hogy görcs kezében most a kard
    Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
    Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
    S ki már hozzád tért s arat, és… szívedre elfektette, óvd meg és takard.
    Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
    Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
    Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
    Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
    Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Gitár

    Lassú rívásba
    kezd a gitár.
    Széttörnek a reggel
    kelyhei már.
    Lassú rívásba
    kezd a gitár.
    Csitítani kár.
    Hallgatni nem tud,
    zokog, ha fáj.
    Egy hangra jár,
    mint víz sirdogál,
    mint hófuvásba
    szél sírva száll.
    Hallgatni nem tud,
    zokog, ha fáj.

    Jaját zokogja
    távoli tájért.
    A Dél izzóhomokja
    fehér kaméliákért.
    Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
    hogy a nyíl sehova nem talál,
    s az ágon az elhallgatott dal,
    első halott madár.
    Ó, szív, gitár!

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Fönn a menny hideg-kék tálján

    Fönn a menny hideg-kék tálján
    gomolyfelhő, méz-arany.
    Álom leng a föld homályán,
    én virrasztok egymagam.

    Felhőben a fenyves. Mélye
    gyantaillatot szitál.
    Felhőrések gyűrűjébe
    fúródik egy sziklaszál.

    Kócsag rikoltoz rekedten,
    ring a szittyós tóöböl.
    Árva csillag, majd lecseppen,
    mint a harmat, tündököl.

    Árva csillag kék tüzével
    lángvihart lobbantanék,
    benne úgy hanvadjak én el,
    mint alkony-máglyán az ég.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Verlaine: Érzelmes séta

    Húnyó alkony nyilai bíborozták
    a szélringatta sok-sok tavirózsát,
    s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
    tündököltek a nád közt a vizen.

    Árván bolyongtam, fájó sebem égett
    a tó partján, ahol, mint felidézett
    nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
    kétségbeesve imbolygott a köd,

    és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
    egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
    a füzek közt, hol égő sebemet
    hordoztam árván; de a szürkület

    elfödte a nád közt a tavirózsát,
    s a nap nyilait, melyek bíborozták
    a sok rózsát, elfödte csöndesen,
    a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)

  • Somlyó Zoltán: Hárman az utcán

    Hajamba térdel az alkony,
    ez a szerelmes pogány szatír.
    A derekán sokhangú csengő
    a dús hajnalokba visszasír.

    Ott állunk az utcai színben,
    a zokogó szatír, meg én:
    egy talpig megvénhedett ifjú
    s egy gyászosan fiatal vén.

    S te, harmadik társunk a búban,
    te szomorúfejű, te szép,
    megrettensz a szatírnak láttán,
    ahogy fáradtan a hajamba lép.

    Sziromkönnyű ujjaid mézét
    a szemembe plántálod át;
    rámcsókolod nimfaszerelmed
    és szomorú nászéjszakád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

    Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
    ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

    Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
    fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

    Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
    fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

    Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
    rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
    Csak védlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig