(fordította: Kosztolányi Dezső)
I
Skárlátszínű fegyverkabát
nincs rajta, mint előbb,
mert vér és bor csorgott kezén,
úgy is fogták el őt:
az ágyában gyilkolta meg
kit szeretett, a nőt.
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
darócruhát kapott;
fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vígan ott;
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben
Igricnóta
A váradi püspök lánya!
Rózsaszál a szöghajába.
Tisza mentén, Bihar táján
Nem akad több olyan szál lány.
Patyolat a teste, lelke,
A legények veszedelme,
Szava bűbáj, tánca örvény,
Mért is nincsen rája törvény?
Cserhalomnál csata van ma,
Pogány kunság riadalma,
Hull a tar fej, mint az alma,
Magyaroknak diadalma.
László vezér lova táltos,
Vezeti a Boldogságos,
László vezér bárdja talál,
És ha talál, az a halál!
Ott fut egy kun. A nyergében
Drága teher hever szépen.
A nyergében – csípje kánya! –
A váradi püspök lánya!
Nosza rajta, rajta, rajta!
László lova rárófajta,
Széltől vemhes anya lánya,
Utoléri nemsokára!
Rövid a harc. Kun legénynek
Búcsút int a drága élet,
De a karját esdve tárja
A váradi püspök lánya!
„Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
Szeretem én szívem szerént,
Vagy ha bántod, magad bánod,
Letörsz akkor egy virágot!”
László vezér karja lankad,
– Soha még ily diadalmat! –
Karja lankad, szíve bágyad,
A pusztának nekivágtat.
Igric ajkán új nóta szól
A bihari sátrak alól.
László vezér sír a dalon:
„Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”
László hősnek neve támad,
Visszazengi minden század!
Csak a szíve maradt árva,
…Hej, váradi püspök lánya!
Forrás: MEK
A kocsma pállott, kék ködében
Lócán ül Villon és dalol,
Veszett láng villog a szemében
S visszás hang kél a húr alól:
„Múlandó minden e vidéken,
Elrothad mind, ki szép, ki jó.
Szeme agát volt, haja ében,
Most alszik az Úr békéjében,
Fehér sír fekete éjében.
De hol van a tavalyi hó?”
Asztalnak dől a sok borissza,
Az egyik horkol ágy alatt,
Villon a hegy levét kiissza,
Az óra jár, a pillanat szalad.
„Voltam nemes, gavallér, tiszta,
Nem látott éj, se dáridó,
De jaj, az marja, aki bírja,
Oda a jószág, nem tér vissza,
Folt hátán folt a mente, csizma.
De hol van a tavalyi hó?…”
A varjú várja már a koncot
És áll a szégyen fája már.
Oda a csókok, oda a hordók:
Mors Imperator csókja vár.
Voltam gyerek, szomorú, boldog,
Volt kikelet és annyi jó.
Roptam a táncot, a bolondot,
Csókoltam Bertát meg Izoldot,
Most várnak a vörös koboldok,
De hol van a –
De hol van a tavalyi hó?
Forrás: MEK
Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
csontjaimból is emelek tornyot annak,
aki a nyomort vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyú Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke –
hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet –
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője,
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant,
mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül,
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.
(fordította Szabó Lőrinc)
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad és kitaszít a világ.
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
“Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
“Lélek ez ajtón se be, se ki…”
“Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – “Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
“Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
“Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”
“Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
“Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
“Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
“Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
“Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.
“Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
Arca szobor lett, lába gyökér.
– Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
“Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
“Bárczi Benőt én meg nem öltem
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szivem’ már hű szerelemre –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval “igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
“Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -” *
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörgé Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
“Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
“Nesze, lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!”
– “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
“Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket –
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
“Hess, madár!
Híre terjed a helységben: .
“Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: “megállj, görög!”
Varjú mind’ kiséri: “kár!…
Fennakadsz te, szép betyár!”
“Hess, madár!”
“Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott sír: “mégis kár!
Hess, madár!”
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
“Egy fiatal élet-remény.”
A kártya nem “fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késő éjszakán.
Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.
S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
“Uj hid! avatni mind! vigan.”
“Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
“Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.
Taps várja. – “Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
“Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
“Én a quaternót elszalasztám!”
“Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”
S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: “Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”
Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
“Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! –
Fogadd be, nyílt örvény-torok!
Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
“Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
“Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!”
A többi sugdos: “a bolond!…”
Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
“Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”
“Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! –”
“Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.
“Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!” –
“Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. –”
Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.
S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Hetekig tart… ma van első napja:
Szól a zene, tárogató, rézkürt,
Pörög a tánc, mint az orsó;
Bende kiált: “Ez utolsó!
Száraz ajkam eper-ajkat
Szedegetni készűl.”
Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti, hol olyat szakasszon;
Néma, sötét már az egész kastély –
S ím, lovag áll ágyok előtt,
Talpig acél – ismeri őt:
Sápadt arcra kék lángot vet
A felütött rostély.
“Jöttem veled újra víni, Bende!
Én valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
Haha! páncélt a nyakadba!
Most ne remélj szolga-hadba’;
Kezdjük elől! – e leányért
Sok viadal vár még!”
Kél a vitéz: “Nosza kardot, vértet!”
“Hova édes?” – “Víni, arám, érted!”
S hallik, amint össze-összevágnak,
Odaát a fegyverházban
Harcrobaj is: csengő paizs,
Tompa nyögés, erőlködés,
Dobogása lábnak.
Szép menyasszony szemét le se zárja,
Szörnyűködik, hova lett a párja;
Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
Férje urát fölkeresi,
Hajnalig ott sírva lesi:
“Ez is olyan, mint a másik…
Mint valami holttest!”
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon immár a második napja,
Szól a zene – borba fuladt e nap,
Bende úrnak veszett kedve,
Táncol, iszik erőltetve;
Szép menyasszony nekiborzad:
“Ha ma is, mint tennap!…”
Este hamar az urok föld-részeg,
Ágyba vivék a szolga-vitézek;
Szép menyasszony vele menni reszket:
De hogy titkán ki ne adjon
– Hová legyen? hol maradjon? –
Lenyugoszik, s külön ágyban
Hányja a keresztet.
Bende riad…s mint a halál, józan:
Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
“Hah! Robogány…” s nem akarna menni. –
“Szeretőm elcsábítója,
Gyere, víjjunk! üt az óra;
Míg le nem győzsz, tiltva neked
Mellette pihenni.”
Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
Bende halott, mire meghajnallik,
Nagynehezen, délfele ha ébred,
Mikor immár gyűl a vendég;
Fölkeresik a leventék:
“Hol vagy uram? mind az egész
Nép vár az ebédre.”
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb a harmadik napja;
Szól a zene, öblöget a rézkürt:
Hanem a tánc csak úgy lézeng,
Vendégnek a java szétment:
“Vérbe’ fogant nász sose volt
Isten átka nélkül!”
Nos, az új párt rokoni, – egy püspök
Előveszi, hogy mi esett köztök:
Bende konok, – a menyasszony gyászba,
Teste remeg, mint a harmat,
Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
Ha lefekszik, küldjenek őrt
A fegyveres házba.
Mene oda nagy erős őrízet.-
Bende kacag: “Meglopom a mézet!”
Siet is be kakas-elő-szóra:
Mikor ágyasházát nyitja,
Másodikat kukoritja,
Fönn pedig, a kastély tornyán,
Éjfélt ver az óra.
“Bende lovag! ez az utolsó nap,
Lakodalmad félbeszakad holnap;
Víni ma még!… ölj meg igazábban;
Mert ha nem ölsz, én megöllek,
Lelkedet ám, én mint lélek;
Az a hűtlen hadd sirassa
Bűnét e világban!”
Bende vitéz, szemei szikrázva,
Rohan ismét a fegyveres házba.
Rettenetes, amit lát az őrség:
Urok őrjöng… kivont karddal
Levegőbe szúr és vagdal;
Közülök is hármat leölt
Míg lebirák, győzék.
Földalatti kamarába’, láncon,
Bende üvölt, viaskodik, táncol;
Szép menyasszony sem eladó többé
“Elsőt én nem érdemeltem,
A második engemet nem:
Püspök atyám, vígy el Urunk
Jegyesei közzé!”
