RÁKÓCZINÉ
Ballada
Mi lelt téged bús gilice madárka?
Párom után nyögdécselek bezárva;
Vas kalitkám csillog-ragyog, aranyos:
De a lelkem, –
Hejh! a lelkem
Fenekéig zavaros.
Mi lelt, mi lelt, szőke asszony, kékszemű?
Társam után az én szivem keserű:
Oroszlányom viaskodik csatában,
Én pediglen
Fogva vagyok
Büszke Bécsnek várában.
Büszke Bécsnek rettenetes császárja!
Minek engem itt tartani bezárva?
Miért reszket koronádnak gyémántja?
Elbocsáthatsz:
Gyönge kezem
Koronádat nem bántja.
Szabadságra könnyű módon szert tehetsz,
Szőke asszony, elbocsátlak, elmehetsz:
Csillapítsd le lázadozó férjedet,
Békességért
Hejh! örömest
Odaadlak tégedet.
Szőke asszony útnak ered, meg sem áll,
Férje-urát fölkeresi Újvárnál;
Szólana is, köszönne is: hiába!…
Oda borul,
Mint a bokor,
Odaborul nyakába.
“Ingó-bingó rózsabokor vállamon,
Hozott isten, édes-kedves angyalom!
Isten hozott, úgy ha jöttél, szép virág;
Hogy eresztett
Volna másként
Az a bécsi porkoláb.”
Hátratekint a szép asszony, de nem szól,
Háta mögött áll a cseh kém, tudja jól:
Császár küldte a cseh kémet utána,
Hallgatózni,
Leskelődni
Békeszerző szavára.
“Ingó-bingó rózsabokor vállamon!
Néma vagy-e, hogy nem szólasz angyalom?”
– “Néma legyek, mikor arra szót vesztek,
Amiért a
Bécsi udvar
Engem ide eresztett!
Azt akarnák, fulánk legyen csókomba’,
Mézes-mákot elegyítsek szavamba,
Kebelemen altassam el haragod:
Akkor aztán
Egy országért
Kiadnának egy rabot!
Személyemnek Magyarország nagy ára,
Visszamegyek, szavam adtam reája,
Felfogadtam, meg is állom emberűl:
Visszamegyek,
Ha veled a
Békesség nem sikerűl.
Jobban ismered te Bécset nálamnál:
Hitszegővel alkuba mért állanál?
Szava játék, hite szellő, kárhozat…
Vezérelje
A nagy isten
Győzedelmes kardodat! –”
“Ez igaz hit legyen áldás utadon;
Vezéreljen a jó isten, angyalom! –
Válaszomat, érdemes cseh, vidd vissza:
Császárod, ha
Ilyet akar,
Magyar nőre ne bizza.”
Búbánatos szőke asszony, kékszemű!
Meddig lesz még a te sorsod keserű?
Rab vagyok még büszke Bécsnek várában:
Rab vagyok, de
Oroszlányom
Harca nem lesz hiában!
