Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.
“Ki az? mi az? vagy úgy –”
“Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”
A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.
“Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?”
“A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”
Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
– Egy-egy felhődarab –
Ereszkedik alá.
“Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia –”
“Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
S a gyermek, az fogoly.”
Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét…
Kanizsa, Rozgonyi.
“Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!”
“Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab –
Nincsen, uram, sehol.”
A felhő kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.
“El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb.”
“Miért e félelem?
Hallgat minden elem
Ég s föld határa közt.”
Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
Kanizsa, Rozgonyi.
“Messze még a határ?
Minden perc egy halál!”
“Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
A gyermek, a fogoly.”
Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
S villámlik messziről.
“Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!”
“Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhít… mikép a sír!”
Állj meg, bosszú, megállj:
Cseh földön ül a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
De visszajő a rab…!
(1853)
