https://verskucko.com

Címke: ballada

  • Kányádi Sándor

    Epilógus egy balladához

    Két öreg anyóka, talpig feketébe,
    Mennek az ösvényen, talpig feketébe.
    Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
    Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.

    Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
    Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
    Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.

    Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
    Olyan szófogadó drága jó legény volt.
    Olyan szófogadó drága jó leány volt.
    Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
    Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
    Már az unokám is legényszámba menne.
    Már az unokám is férjhez készülődne.

    Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
    Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
    Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
    Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.

    Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
    Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.

    Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
    Mikor ad igazat egyiknek a másik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Anyám balladát táncol

    Egyszer volt szép az anyám tánca,
    mikor kendőjét gyepre hányta,
    a Korhány vizénél, Pusztapándon,
    s bokázó lába pásztortűznél,
    öles apám örömére
    szállt, mint illat a virágon.

    De gyönyörű lábán víg figurát
    eredő táncába ő se vitt,
    csak mutatta ringó mozdúlattal
    halálba járó őseit.
    Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
    hogy meghaltak azok ima nélkül,
    nagy szakállal, akasztófán.

    S hajnaltájon, lengő szélben,
    hogy fény nyíllott két nyárszemében,
    elébe raktak tíz szál gyertyát,
    hat másikat meg karikába. –
    Közöttük anyám ott sugárzott,
    s kis csizmája lángot vert át.

    Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
    Kettő-kettő felállott szélrűl,
    jelezve, hogy a csúfolt ős
    szép feje most halálba révül.
    S a holtak szemét, ahogy lezárták:
    ezt a sirató, örök búcsút
    a nyárfák alatt már öten járták.

    Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
    közéjük lendült hatodiknak
    apám is, kinek lépteit
    úgy mérte az öt táncoló,
    mint ki utolsó fordulattal
    az egész műbe értelmet vitt…

    Mikor a gyertyák porig égtek,
    még anyám eljárta a végét:
    egy szál virág körül koszorút táncolt…
    A juhászok meg már csak nézték,
    hogy az égen hold ballag át
    s csudálja nagy, fehér szemmel
    anyám lábán a balladát.

    Forrás: Lélektől lélekig…

  • Robert Burns: Árpa Pál. Ballada (A sör apotheózisa)

    Három nagyhatalmú király
    Keleten összeáll,
    és összeszövetkeznek ők,
    hogy vesszen Árpa Pál.
    Ekével elásták eképp,
    földet kapa kapált,
    három királyok esküvék:
    megölték Árpa Pált.

    De utána jött a víg Tavasz,
    hozott záport, esőt,
    Árpa Pálunk feltámadott,
    s elképedének ők.
    És jött a fülledt, forró Nyár,
    ő nőtt egyenesen,
    fején szúrós lándzsahegyek,
    hogy jól védve legyen.

    Beköszöntött a józan Ősz
    és sápasztó szele;
    Árpa Pál teste megroggyant,
    és a feje vele.
    Színe megfakult, megkopott,
    a vénség kezdte ki;
    és akkor jött az ellenség,
    és az esék neki.

    Fegyverük éles penge volt,
    és el lett nyesve térd;
    kocsira köték mint rabot
    gonosz bűneiért.
    Aztán ponyvárafektetés,
    aztán a dupla bot;
    aztán meg a felköttetés,
    és megforgattatott.

    Aztán egy setét sanda lyuk
    vízzel lett töltve meg,
    és megragadták Árpa Pált,
    és vízbe vettetett.
    Aztán a földre fekteték,
    s agyusztálták tovább,
    s amíg csak volt még benne szusz,
    lökték idébb-odább.

    Tűzzel pörkölték csontjait
    és bennök a velőt,
    mit kerékbe Molnárlegény,
    sőt két kerékbe tört.
    Kiszívták szívéből a vért,
    hasukba folyt a nedv,
    s minél többet vedeltek ők,
    annál jobb lett a kedv.

    Nagy hős volt, nagy hős Árpa Pál,
    nemes vért örökölt,
    aki csak itta azt a vért,
    a bátorsága nőtt.
    Ez elfelejtet minden bajt,
    ettől nő az öröm:
    dalra fakaszt özvegy szívet,
    noha szemében a könny.

    Hát köszönsük fel Árpa Pált,
    igyunk, ember fia!
    S ne felejtse utódait
    az öreg Skócia!

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)

    Régi angol népdal, sok változatban maradt fenn és sokan dolgozták fel. Burns versének is több változata van. Dupla bot: cséphadaró. Saját szóalkotásom; valójában nem „duplának” nevezték, hanem csak (olykor) „másfélfának”: egy hosszabb meg egy rövidebb husáng volt összekapcsolva bőrszíjjal vagy lánccal. Parasztfelkelésekben mint fegyvert is használták. Angolul flail, de a szó természetesen nem szerepel a versben, hanem csak az, hogy ’jól elpáholták, megbotozták’. Israel Efraim

  • François Villon: A jó tanács balladája

    Bűnösök, kiket elhagyott az ész,
    Lélekben elfajzottak és sötétek,
    Kiknek az agya torz és csenevész,
    Balgák, kiket befontak tévedések,
    Kik származástok megcsúfolva éltek,
    Főt hajtva a szégyenhalál előtt,
    S a lelkiismeretfurdalás sem ád erőt,
    Gyávák, szégyenbe buktok, meg nem állva!
    Hányan haltak meg ifjú vakmerők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Ki-ki lássa be, ha szívébe néz:
    Tűrni erény, bosszút szomjazni vétek.
    Ki béketűrő s mindig jóra kész,
    Annak börtön csupán e földi élet.
    Nem helyes ütni, vágni, ez a lényeg:
    Balgák a gyilkosok, rablók, csenők.
    Istent, igazságot nem ismerők
    Az ifjan bűnben élők, s nemsokára
    Kezük tördelik: mért vétkeztek ők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Mit ér a csel, csalás és hitszegés,
    Furfang, hazugság, hamis esküvések,
    A rászedés, a méregkeverés,
    A bűnös nappalok, álmatlan éjjelek,
    Míg embertársatoktól egyre féltek?
    Javallom hát: legyünk jóra törők,
    Istenben bízzunk mindenek előtt:
    Rövidre szabva életünk határa,
    S bánatba döntünk két öreg szülőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Ajánlás
    Viszályt kerülve, legyünk mielőbb,
    Ifjak, vének, mind békeszeretők.
    Lám, a rómaiaknak ezt ajánlja
    Levelében az apostol tanácsa.
    Okosak legyünk, révet keresők,
    Ne hagyjuk el az igaz kikötőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Kálnoky László fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső – Lecsuklik minden pilla most

    Lecsuklik minden pilla most,
    nem is találsz több villamost,
    így járok én is itt, gyalog,
    köröttem olcsó angyalok.
    Kármin, sáfrány, körúti nők,
    selyem harisnyák, rossz cipők
    s ami búsítja bús dalom,
    s fanyar arcon fájdalom.

    Ha a sír szavát hallanád,
    nem hallanál ily balladát.
    Egy árva költő tévelyeg,
    s itt méri a mély éjeket.
    Egy görbe utcán remegőn
    járkálok, mint a temetőn.
    Ó élet! sár! láz! csúnya út!
    A vége és a mélye rút.

    De jó itt, mert ez utca fáj,
    és szép, mert téboly ez a táj,
    s álarc alól mártír-szemek,
    testvér szemei rémlenek.
    Festett az arcom nékem is
    és szenvedés ez ékem is.
    Jaj, a költő gyomrába kóc,
    ő is beteg és torz bohóc.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

    Midőn a tengerár az Úr szavára
    Medrébe visszatérült csendesen,
    A vízözön habjaiból kiszállva
    A partra léphetett a szerelem,

    S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
    A szél a bűnös kontinenseken.
    S akadnak még oly furcsa figurák,
    Akik magukba szívják e csudát,

    S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
    S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
    Veszik szabálytalan, vad ritmusát
    Annak, ki éppen így zihál egészen.

    Szenvedélyedet, miként hajót,
    Úgy sodorják áradó folyók,
    Mielőtt kimondod: „szeretek”,
    Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

    A szerelem lovagja kódoroghat
    Örökkön – ez az ország végtelen.
    S a próbák napról napra szigorodnak,
    Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

    Elválás, búcsú – akit erre fognak,
    Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
    Nem tántorítod e bolondokat,
    Számukra nincs elég nagy áldozat,

    Nem drága ár az életük sem érte;
    Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
    A szál, mely ezt az eszelős hadat
    Bűvös kötéssel összefűzte végre.

    Friss szél a kiválasztottakat
    Részegíti, újra él a holt,
    Mert nem lélegezhet, élhet az,
    Ki szeretni sohasem tanult.

    Aki a szerelem tavába fulladt,
    Nem húzza ki, nem éri el szavad,
    A mendemonda bármit is locsoghat,
    De az a tó a vérétől dagad.

    S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
    Aki a szerelembe belehalt.
    Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
    Eggyévált lelkük is virágosan,

    Lélegzetük is összeforrt örökre,
    Egy ingó híd alattuk, sóhaja
    Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
    Így lépnek együtt minden földi rögre.

    Ágyuknak én a rétet megvetem,
    S hallom alva, hallom éberen:
    „Lélegzem, mert élek – szeretek,
    A szerelem ad csak életet.”

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Ballada o ljubvi

  • William Butler Yeats: Gilligan atya balladája

    Az öreg páter Gilligan
    csak fárad szüntelen,
    mert nyája fele ágyba dőlt,
    vagy hant alatt pihen.

    Leszáll az est, egy székre ül
    s tán el is szundikált,
    mikor megint hivatja egy
    beteg, s ő felkiált:

    „Hát nyugtom sincs, sem örömöm
    ez örök gyász helyén?”
    De rögtön aztán: „Ó, Uram,
    a testem szólt, nem én!”

    A székre dől, letérdepel
    s imádkozásba fog,
    de álom száll rá, mély, nehéz,
    s az égre csillagok.

    A számuk lassan millió.
    Levélt rezzent a szél;
    s míg éjben szunnyad a világ,
    az Úr csöndben beszél.

    Mikorra szürkül s a veréb
    csiriplő hangja száll,
    az öreg páter Gilligan
    már ismét talpon áll.

    „Jaj, Istenem! aludtam, és
    az ember már nem él!”
    Kihozza gyorsan a lovát
    s elvágtat, mint a szél.

    Nem vágtatott így még soha
    a láp és szikla közt.
    Az asszony nyit neki kaput:
    „Atyám, hát visszajött?”

    „Meghalt a férjed?” – kérdezi.
    „Egy jó órája már.”
    Az öreg páter Gilligan
    lesújtva, szótlan áll.

    „Meghalt, ahogy elment, atyám,
    madárkaként vígan.”
    E szókat hallva térdre hull
    az öreg Gilligan:

    „Ki csillagos éjt alkotott,
    törődött szívnek írt,
    leküldte egyik angyalát,
    hogy megsegítsen itt.

    Ki bíborfényben tündököl,
    a planétákat terel,
    megszánt egy apró férget is,
    hogy álom nyomta el.”

    (Fükő Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Y

  • Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Gyönge virágszál!
    Szeretőd ha volna,
    Így nem hervadnál;
    De hervadsz mint magam,
    Hull kis leveled:
    Kedves ifjuságom
    Hull el itt veled.

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Vársz-e még tavaszt?
    Jaj nekünk! örökre
    Elvesztettük azt.
    Más virág fog állni
    Száraz ágadon,
    Más leány örűlni
    Puszta dombomon.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Sik Sándor – Ballada a szépség szomorúságáról

    (Radványi Kálmánnak)

    Megmondom: Sokszor megcsodáltam
    Egy tölgyet a park sűrüjén,
    Hogy félig már halálra váltan,
    Oly súlyos, komor és kemény.
    De egyszer a vén fa tövén,
    Korhadt kérgű gyökere mellett,
    Kis gyöngyvirágot leltem én.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
    A forró nap fojtó delén
    Virágos szőnyeg réten jártam,
    És harsogott a nap felém,
    De ha a rőt nap estelén,
    Szelíden, mint egy halk lehellet,
    A hűs hold mosolygott elém:
    Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Férfiút találtam,
    Vérvesztő harcok mezején
    Megállott mosolyogva, bátran.
    És én ujjongtam erején.
    De egyszer kacagón elém
    Egy piros gyermekarc szökellett,
    Egy táncoló tavaszi fény.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Vedd kérlek: ím e versbe zárom
    Szívem, mely búsan énekel.
    Minden mosolygó rózsaszálon
    Mindig, jaj, mindig sírni kell!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek