https://verskucko.com

Címke: ballada

  • François Villon: A jó tanács balladája

    Bűnösök, kiket elhagyott az ész,
    Lélekben elfajzottak és sötétek,
    Kiknek az agya torz és csenevész,
    Balgák, kiket befontak tévedések,
    Kik származástok megcsúfolva éltek,
    Főt hajtva a szégyenhalál előtt,
    S a lelkiismeretfurdalás sem ád erőt,
    Gyávák, szégyenbe buktok, meg nem állva!
    Hányan haltak meg ifjú vakmerők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Ki-ki lássa be, ha szívébe néz:
    Tűrni erény, bosszút szomjazni vétek.
    Ki béketűrő s mindig jóra kész,
    Annak börtön csupán e földi élet.
    Nem helyes ütni, vágni, ez a lényeg:
    Balgák a gyilkosok, rablók, csenők.
    Istent, igazságot nem ismerők
    Az ifjan bűnben élők, s nemsokára
    Kezük tördelik: mért vétkeztek ők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Mit ér a csel, csalás és hitszegés,
    Furfang, hazugság, hamis esküvések,
    A rászedés, a méregkeverés,
    A bűnös nappalok, álmatlan éjjelek,
    Míg embertársatoktól egyre féltek?
    Javallom hát: legyünk jóra törők,
    Istenben bízzunk mindenek előtt:
    Rövidre szabva életünk határa,
    S bánatba döntünk két öreg szülőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Ajánlás
    Viszályt kerülve, legyünk mielőbb,
    Ifjak, vének, mind békeszeretők.
    Lám, a rómaiaknak ezt ajánlja
    Levelében az apostol tanácsa.
    Okosak legyünk, révet keresők,
    Ne hagyjuk el az igaz kikötőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Kálnoky László fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső – Lecsuklik minden pilla most

    Lecsuklik minden pilla most,
    nem is találsz több villamost,
    így járok én is itt, gyalog,
    köröttem olcsó angyalok.
    Kármin, sáfrány, körúti nők,
    selyem harisnyák, rossz cipők
    s ami búsítja bús dalom,
    s fanyar arcon fájdalom.

    Ha a sír szavát hallanád,
    nem hallanál ily balladát.
    Egy árva költő tévelyeg,
    s itt méri a mély éjeket.
    Egy görbe utcán remegőn
    járkálok, mint a temetőn.
    Ó élet! sár! láz! csúnya út!
    A vége és a mélye rút.

    De jó itt, mert ez utca fáj,
    és szép, mert téboly ez a táj,
    s álarc alól mártír-szemek,
    testvér szemei rémlenek.
    Festett az arcom nékem is
    és szenvedés ez ékem is.
    Jaj, a költő gyomrába kóc,
    ő is beteg és torz bohóc.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

    Midőn a tengerár az Úr szavára
    Medrébe visszatérült csendesen,
    A vízözön habjaiból kiszállva
    A partra léphetett a szerelem,

    S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
    A szél a bűnös kontinenseken.
    S akadnak még oly furcsa figurák,
    Akik magukba szívják e csudát,

    S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
    S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
    Veszik szabálytalan, vad ritmusát
    Annak, ki éppen így zihál egészen.

    Szenvedélyedet, miként hajót,
    Úgy sodorják áradó folyók,
    Mielőtt kimondod: „szeretek”,
    Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

    A szerelem lovagja kódoroghat
    Örökkön – ez az ország végtelen.
    S a próbák napról napra szigorodnak,
    Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

    Elválás, búcsú – akit erre fognak,
    Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
    Nem tántorítod e bolondokat,
    Számukra nincs elég nagy áldozat,

    Nem drága ár az életük sem érte;
    Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
    A szál, mely ezt az eszelős hadat
    Bűvös kötéssel összefűzte végre.

    Friss szél a kiválasztottakat
    Részegíti, újra él a holt,
    Mert nem lélegezhet, élhet az,
    Ki szeretni sohasem tanult.

    Aki a szerelem tavába fulladt,
    Nem húzza ki, nem éri el szavad,
    A mendemonda bármit is locsoghat,
    De az a tó a vérétől dagad.

    S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
    Aki a szerelembe belehalt.
    Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
    Eggyévált lelkük is virágosan,

    Lélegzetük is összeforrt örökre,
    Egy ingó híd alattuk, sóhaja
    Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
    Így lépnek együtt minden földi rögre.

    Ágyuknak én a rétet megvetem,
    S hallom alva, hallom éberen:
    „Lélegzem, mert élek – szeretek,
    A szerelem ad csak életet.”

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Ballada o ljubvi

  • William Butler Yeats: Gilligan atya balladája

    Az öreg páter Gilligan
    csak fárad szüntelen,
    mert nyája fele ágyba dőlt,
    vagy hant alatt pihen.

    Leszáll az est, egy székre ül
    s tán el is szundikált,
    mikor megint hivatja egy
    beteg, s ő felkiált:

    „Hát nyugtom sincs, sem örömöm
    ez örök gyász helyén?”
    De rögtön aztán: „Ó, Uram,
    a testem szólt, nem én!”

    A székre dől, letérdepel
    s imádkozásba fog,
    de álom száll rá, mély, nehéz,
    s az égre csillagok.

    A számuk lassan millió.
    Levélt rezzent a szél;
    s míg éjben szunnyad a világ,
    az Úr csöndben beszél.

    Mikorra szürkül s a veréb
    csiriplő hangja száll,
    az öreg páter Gilligan
    már ismét talpon áll.

    „Jaj, Istenem! aludtam, és
    az ember már nem él!”
    Kihozza gyorsan a lovát
    s elvágtat, mint a szél.

    Nem vágtatott így még soha
    a láp és szikla közt.
    Az asszony nyit neki kaput:
    „Atyám, hát visszajött?”

    „Meghalt a férjed?” – kérdezi.
    „Egy jó órája már.”
    Az öreg páter Gilligan
    lesújtva, szótlan áll.

    „Meghalt, ahogy elment, atyám,
    madárkaként vígan.”
    E szókat hallva térdre hull
    az öreg Gilligan:

    „Ki csillagos éjt alkotott,
    törődött szívnek írt,
    leküldte egyik angyalát,
    hogy megsegítsen itt.

    Ki bíborfényben tündököl,
    a planétákat terel,
    megszánt egy apró férget is,
    hogy álom nyomta el.”

    (Fükő Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Y

  • Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Gyönge virágszál!
    Szeretőd ha volna,
    Így nem hervadnál;
    De hervadsz mint magam,
    Hull kis leveled:
    Kedves ifjuságom
    Hull el itt veled.

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Vársz-e még tavaszt?
    Jaj nekünk! örökre
    Elvesztettük azt.
    Más virág fog állni
    Száraz ágadon,
    Más leány örűlni
    Puszta dombomon.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Sik Sándor – Ballada a szépség szomorúságáról

    (Radványi Kálmánnak)

    Megmondom: Sokszor megcsodáltam
    Egy tölgyet a park sűrüjén,
    Hogy félig már halálra váltan,
    Oly súlyos, komor és kemény.
    De egyszer a vén fa tövén,
    Korhadt kérgű gyökere mellett,
    Kis gyöngyvirágot leltem én.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
    A forró nap fojtó delén
    Virágos szőnyeg réten jártam,
    És harsogott a nap felém,
    De ha a rőt nap estelén,
    Szelíden, mint egy halk lehellet,
    A hűs hold mosolygott elém:
    Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Férfiút találtam,
    Vérvesztő harcok mezején
    Megállott mosolyogva, bátran.
    És én ujjongtam erején.
    De egyszer kacagón elém
    Egy piros gyermekarc szökellett,
    Egy táncoló tavaszi fény.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Vedd kérlek: ím e versbe zárom
    Szívem, mely búsan énekel.
    Minden mosolygó rózsaszálon
    Mindig, jaj, mindig sírni kell!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája

    (fordította: Kosztolányi Dezső)

    I
    Skárlátszínű fegyverkabát
    nincs rajta, mint előbb,
    mert vér és bor csorgott kezén,
    úgy is fogták el őt:
    az ágyában gyilkolta meg
    kit szeretett, a nőt.

    Fegyencek közt járt, szürke-rossz
    darócruhát kapott;
    fejébe kis sportsipka volt
    s ment fürgén, vígan ott;
    de nem láttam embert, ki így
    bámulta a napot.

    Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben

  • Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

    Igricnóta

    A váradi püspök lánya!
    Rózsaszál a szöghajába.
    Tisza mentén, Bihar táján
    Nem akad több olyan szál lány.

    Patyolat a teste, lelke,
    A legények veszedelme,
    Szava bűbáj, tánca örvény,
    Mért is nincsen rája törvény?

    Cserhalomnál csata van ma,
    Pogány kunság riadalma,
    Hull a tar fej, mint az alma,
    Magyaroknak diadalma.

    László vezér lova táltos,
    Vezeti a Boldogságos,
    László vezér bárdja talál,
    És ha talál, az a halál!

    Ott fut egy kun. A nyergében
    Drága teher hever szépen.
    A nyergében – csípje kánya! –
    A váradi püspök lánya!

    Nosza rajta, rajta, rajta!
    László lova rárófajta,
    Széltől vemhes anya lánya,
    Utoléri nemsokára!

    Rövid a harc. Kun legénynek
    Búcsút int a drága élet,
    De a karját esdve tárja
    A váradi püspök lánya!

    „Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
    Szeretem én szívem szerént,
    Vagy ha bántod, magad bánod,
    Letörsz akkor egy virágot!”

    László vezér karja lankad,
    – Soha még ily diadalmat! –
    Karja lankad, szíve bágyad,
    A pusztának nekivágtat.

    Igric ajkán új nóta szól
    A bihari sátrak alól.
    László vezér sír a dalon:
    „Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”

    László hősnek neve támad,
    Visszazengi minden század!
    Csak a szíve maradt árva,
    …Hej, váradi püspök lánya!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ódon ballada

    A kocsma pállott, kék ködében
    Lócán ül Villon és dalol,
    Veszett láng villog a szemében
    S visszás hang kél a húr alól:
    „Múlandó minden e vidéken,
    Elrothad mind, ki szép, ki jó.
    Szeme agát volt, haja ében,
    Most alszik az Úr békéjében,
    Fehér sír fekete éjében.
    De hol van a tavalyi hó?”

    Asztalnak dől a sok borissza,
    Az egyik horkol ágy alatt,
    Villon a hegy levét kiissza,
    Az óra jár, a pillanat szalad.
    „Voltam nemes, gavallér, tiszta,
    Nem látott éj, se dáridó,
    De jaj, az marja, aki bírja,
    Oda a jószág, nem tér vissza,
    Folt hátán folt a mente, csizma.
    De hol van a tavalyi hó?…”

    A varjú várja már a koncot
    És áll a szégyen fája már.
    Oda a csókok, oda a hordók:
    Mors Imperator csókja vár.
    Voltam gyerek, szomorú, boldog,
    Volt kikelet és annyi jó.
    Roptam a táncot, a bolondot,
    Csókoltam Bertát meg Izoldot,
    Most várnak a vörös koboldok,
    De hol van a –
    De hol van a tavalyi hó?

    Forrás: MEK