https://verskucko.com

Címke: belső harc

  • Horváth Lóránd: Ketten vagyunk

               De látok egy másik törvényt  
                  az én tagjaimban, mely el-  
                  lenkezik az elmém törvényé-  
                  vel...                   Rom. 7:23                  I.

    Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
    Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.

    A Lét partján, hol született a Kétség
    Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.

    Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
    Ő segített mindig magamra lelnem.

    Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,

    • Meséltek róla sejtelmes szavakban.

    Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihűltek
    Észrevettem, hogy zenéje van az űrnek.

    Ő volt a zene és én voltam az űr,
    Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.

    Ő volt a csíra én csak a héj voltam,
    Ő napként derengett, én árnyékoltam.

    Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
    Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.

    Az ének éne, zenék zenéje: Fény,
    Én árny, vak árny, folt a lét üregén.

                 II.

    Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
    Csak itt volt bánatok, örömök között.

    A világ Vele lett teljes, egész,
    És így lett nekem a világ kevés.

    Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
    Én a Nem s mégis megvan nélkülem.

    Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
    Minden gonoszban én voltam a mag.

    Ellene megyek? – Nem védi magát.
    Én vesztek, ha elveszem igazát.

    Mert nincs Ő velem, azért van magány,
    Sírok mint csecsemő anyja után.

    S ha betelek vele, sok Ő nekem,
    Túlcsordul gáttalan életemen.

    Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
    Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.

    Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
    Ő arcom kínját, én álma szépségét.

    Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
    Én mindig tövemig égek vissza.

                   III.

    Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
    Összezárva rokon, ismeretlen.

    Örök ellentétek, szín és fonák,
    Egymást felváltó, két külön világ.

    Űzzük egymást vak szerelemmel,
    Ki nem józanít ebből a reggel.

    Lelkünk törvénye ez a szeretet,
    Örök ige már, csupa forró tett.

    Mérjük egymást, végtelen a mélység,
    Nézzük egymást, teljes a sötétség.

    Mint ólmot a feneketlen tenger,
    A mélység minden kutatót elnyel.

    S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
    Ő az örök bú, én a csodálkozás.

    Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
    Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.

    Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
    Benne puha a bazaltszikla is.

    Ő és én, együtt, egymásba zárva,
    Két iker egy, fájunk a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Szabó Magda: Sohasem

    Én nem akartam sohasem.
    Nekem nem olvadt ereszem,
    ha március jött, s szerteszét
    tördelte a szomszéd jegét.
    Én nem akartam emberi
    sorssal, mint hinta, lengeni
    mélyből magasba s újra le;
    tengerbe vágytam szüntelen:
    fövénybe fúrni hátamat,
    hallgatni, mint a nagy halak,
    és nem bukni a fénybe fel,
    és nem követni éneket,
    ha lengenek a fátyolok,
    ha zengenek a távolok.

    Én nem akartam sohasem,
    s most olvadt testtel, részegen
    sodorsz sodroddal, szerelem.
    Látsz ismeretlen szívemig,
    forgatod fénylő csontjaim,
    pörgeted súlyos súlyomat,
    mosdatsz magadban, áradat,
    szemem kútjába fényeket
    dobsz, nyelvemre beszédeket.

    Én nem akartam, szerelem,
    szájadból inni sohasem,
    s most tikkadt szájjal keresem
    hűvös szád ízét, szerelem.
    Sószagú, zúgó felszínen
    lebegve – néha – a vízen
    lefele fordul a szemem,
    s a némaságom keresem,
    mely lenn maradt a víz alatt,
    őrzik szigorú kardhalak,
    s körötte hunyt szemű csigák
    s fehér korallok alszanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Attila: Az élet zarándoka

    Indulnom kell tovább, ez a dolgok rendje,
    ahogy minden elmúlik, mögém, az enyészetbe.
    Talán sírni kéne, de nem fog már menni.
    Eltűnt a varázslat, nekem megint nem maradt semmi.
    Összekócol a szél, az éjszaka emlékekkel kínoz,
    tovább kell mennem, tovább, az élet bármit is hoz.
    Sebhelyeim, vesztett csaták emlékei, összetört szívem,
    megroskadva, kínokban égve egyre csak tovább viszem.

    Miért van a jó,
    ha elmúlik újra?
    Miért fogadtak be,
    ha megint rá kell lépnem az útra?

    Csend vacog szívemben, ez a dolgok rendje,
    majd lassan elmúlik, velem, az enyészetbe.
    Talán csak azért fáj, mert elfeledtem
    pár pillanat melegben, hogy ennyi jutott nekem.
    Megtépáz, átjár a sors, az égre tekintek,
    a csillagok felhők fölött, szégyenben rejtőznek.
    Sebhelyeim, dicső csaták emlékei, gyémánt szívem…
    a kegyetlen évek nem tudtak megölni, azt hiszem.

    Szellővel szaladok,
    legyőzöm a halált.
    Ott leszek mindig,
    s dúdolom az ezüst holdnak a magány dalát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Nagy Attila, életút, veszteség, kitartás, belső harc, magány, úton levés

  • Bertók László: Fölér a lélekig

    Ha kimerülnek tartalékai,
    vergődik a test a lélek szerint,
    szeretne megint hasonlítani,
    régi tükörbe vigyázva tekint.

    Titkos utakon furcsán megszalad,
    árnyékát méri, fölágaskodik,
    elképzel égig érő falakat,
    és szomorú, amikor hazudik.

    Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
    lopva nézi a villanykapcsolót,
    parányi csillagokban megakad,
    s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

    Példákat keres, s nem leli magát,
    hát az se, ez se, egy minta se jó,
    ha verset ír, a ríme nagykabát,
    de megijed, mert nem esik a hó.

    A lendület a kályháig viszi,
    ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
    s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
    hogy térdelve fölér a lélekig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Önmagamba falazva

    Mi ez? Hol vagyok én?
    Hogy kerültem ide
    Megint?
    Falak, falak:
    Égigérő falak
    Vesznek körül
    Elrendelés szerint.

    Kéz nem nyúl rajtuk át.
    Hang nem hat rajtuk át.
    Egy csillag sem üzen.
    Tán vétkeimből nőttek e falak –
    Köztük vakon vergődöm,
    Némán és süketen.

    Tűrnék, Uram, tudod
    Békességgel más, nagy fájdalmakat –
    Csak ezeket elvennéd,
    Csak ezeket elvennéd!
    E vastagodó kripta-falakat.

    Adnál erőt elveszteni magam –
    Vagy szabadulni: erőt a karomba.
    Voltam szabad,
    Most újra rab –
    Élhetek-e tovább
    Így, befalazva önmagamba?

    Voltam szabad –
    Az egészség mámorát kortyolgattam,
    Szürcsölgettem a munka gyönyörét,
    A szeretet ős-ózonát.
    S falak, falak…
    Valakinek, aki szeret,
    Aki tiszta, aki szabad
    És aki lát:
    Add kezébe a jerikói trombitát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: IRGALOM

    Bizony nem voltam én sem az,
    akit a családfők kegyelnek.
    És időm sem volt – az igaz –
    kikönyörögnöm a kegyelmet.

    S bár hűvös, örökkévaló
    dolgok közt muszáj őgyelegnem,
    a palánkok közt szárnyaló
    munkát nem lehet elfelednem.

    Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
    azt most már támadóink védik.
    Elejtem képzelt fegyverem,
    mit kovácsoltam harminc évig.

    És hallgatom a híreket,
    miket mélyemből énszavam hoz.
    Amíg a világ ily veszett,
    én irgalmas leszek magamhoz.

    1936. okt.