Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szíved fájjon,
Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra, –
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.
Forrás: Lélektől lélekig
I
Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét, a lábát
a fenekét, a bokáját –
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is, ragaszkodj
nézd a fogán a fények futását
szemöldökének varázsát
este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét a szemed
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.
Mindent megér a szobája, a melege, a mohája
a dunyhája, az ágya, az összerándulása
a bőre reszketése, a beleegyezése
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek
akit csak Neked enged… azt soha el ne engedd
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed…
Forrás: Lélektől lélekig
Add el nekem a szemedet:
adok türkiszt helyette.
Vigyáz rád, mint nyugalmas ég
a táncoló füvekre.
Add el nekem az ajkadat:
rubint kínálok érte.
Őrködni fog, mint vad tövis
a gyönge sarju-rétre.
Add el nekem a fogadat:
gyöngysort nyújtok cserébe.
Ügyelni fog rád, mint az árny
a vándor napsütésre.
Add el nekem a szívedet:
legyen tiéd a kertem.
Lombjával csókol, hogy soha
ne vágyj elhagyni engem.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Forrás: Szívzuhogás
Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
Forrás: DIA
A vizek felett kiált a szélkiáltó:
Kié? Kié?
Lecsap a megbűvölt halakra,
parti sópiramisokra,
s a lepárlott só szerteragyogja
az elzuhanó végzetet.
S úgy tetszik: minden felett
ez a kiáltás lebeg,
hogy már születésem előtt
tulajdonjogom ledőlt.
Kié? Kié?
a földé, a sóé, a tengereké?
A tenger a tartós palackoké,
a partvonal a pénzes pasasoké,
övék a hé, a ká meg a pé.
Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
az arcvonal az orcátlanoké –
Kié? Kié?
A piramis, akié, azé a föld,
a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
eltűnnek hallgatagon.
Lényemet én is elhagyom.
Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
meg a heg,
a te világos kézfogásod
s a forradalmak sóhaja –
isten veled.
