Látod-e este a szálkás nyárfa levelét?
úgy hallgatom szívem zuhanásait,
mintha a földre hullna mindahány.
Nem tudom, miért írom így a versemet,
bár ne tudnám, hogy versem áruló lesz,
mert megsúgja majd, hogy hol jártam s kinek
híre-hamva se marad.
Élek még, de a versem elkóborol
s hozzáteszi majd, mit elhallgatok:
halott vagyok.
Nincs semmi már.
Csak a félelem él.
És félek. És élek.
És meghalok.
Bor, 1944. július
Rég veri már a magyart a teremtő,
Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
Lesz-e még ezen a földön jó napja?
Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.
De ha isten bút adott e nemzetnek,
Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
Hol terem több jó bor és több szép leány,
Mint itt, belül Magyarország határán?
Leányt ide, leányt az én ölembe!
Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
Vessek számot sok keserű bajommal.
Hát az a bor? hej, a borral ide már;
Sírja belém piros könnyét a pohár!
Piros könnye tüzes, mint istennyila,
A kialudt életet is meggyújtja.
Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
Repedjen meg örömébe’, bujába’…
Így vigad a magyar ember, hiába!
Pest, 1845. június
