Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?
Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.
Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár.
Forrás: Lélektől lélekig
Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.
Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…
Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.
Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom símogatón megölel…
Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– – Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka múlt idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– – – E csöndet ismerem.
Forrás: Lélektől lélekig
Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked,
s ellazít egy suttogó faág.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak a Te mosolyod
fényétől ragyognak fel
életem színei.
Csak egy percet adj
most megpihennem Uram:
hadd gondoljak rád.
Forrás: Lélektől lélekig
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
ad maga mellett,
a tűzként izzó naplementében.
Várj.
Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
léted porlepte köntösét, a tested
hagyd most magára, el.
Pihenj meg itt.
Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
arra könnyből fátyolt teremt.
Cserébe a tenger megannyi szikrát,
apró csillagot, gyémántot ad.
A Nap színekkel, izzó vörössel,
sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
A pillanat nem múlik, az idő
megáll.
A természet emlékül adja neked
legszebbik arcát.
A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
Menj hát tovább.
Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
utadra kísérjen el.
Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.
Forrás: Lélektől lélekig
Alvó kutyák feje a nehéz porban
s itt-ott szétszórva kövek
kidöntött fák és bazilika-árnyak:
Esztergom augusztus-éji töredékei.
Hazaérni én már csak itt érek haza.
Egy harang ballag velem
a dombok közé némán
mintha Isten bolondja volna.
Ling-leng a diófák közt
én meg mosolygok.
Minden porszem a házam népe
itt, s minden fűszál.
A kígyó is csak annyira fél tőlem
amennyire a teremtmények
félnek egymástól kezdet óta.
Egyszál gyufa és egyszál csillag
kivételes tüzében látom a kezem:
itthon van, ajtót nyit nekem
s oszlatja el az örök sötétséget.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.
Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.
Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Forrás: www.eternus.hu – Dsida Jenő versei
Gyulladnak csaló, villanó fények,
Millió szeme virraszt az éjnek:
Betűk kattognak, bús szavak fakadnak…
Tarts meg Magadnak!
Legyen bár tiéd a világ kincse,
És utadat virágszirom hintse,
Ha téged talán mások is akarnak:
Tarts meg Magadnak!
Hullanak könnyek? Rád szakad átok?
Életed immár sötétnek látod?
Elsodor vad ár? Felhők szakadnak?
Tarts meg Magadnak!
Omlanak sziklák, pusztulnak népek,
Pusztulnak rosszak, pusztulnak épek,
Polipkarja van a bűnnek, s a bajnak:
Tarts meg Magadnak!
Sorsod legyen dús vagy elátkozott,
Napod kelőben vagy leáldozott,
Fejedre babér hull vagy eltaposnak:
Tarts meg Magadnak!
Forrás: Lélektől lélekig
Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
Derült együ völgy nyájas kebelén;
Hová e hánykodó világ zaját
Elvétve hozná a szél csak felém,
Mint messze tenger zúgó moraját,
Mely lassan elhal a puszták szelén.
Ott ringatóznék balzsamos ölén
Az ifju álom s a játszi remény;
Nem volna gondom senkire se’ gond,
Nem érne el dicsőség, semmi gond;
S ha szívem olykor el-elmerengne,
Megpihenne a természet ölén.
Nem bántana ott senkinek haragja,
Nem csábítana hiú dicsőség,
Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
Az embereknek, e zajos csaták;
Ott volna lelkem mindig önmagával,
S békében élne sorsával.
De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
S az ember él, küzd, tűr és remél;
S míg el nem dől a végső számadás,
Viselni kell a földi terhet még.
(1851)
Forrás: Szeretem a verseket
