Címke: csend

  • Márk Miklós – Gyógyító csend

    Ismét rövid éj lökött
    a kávéscsésze elé,
    fázós hajnal didereg
    a kapu alatt,
    bögréd szélén apró
    morzsa pislog,
    hangod hallom: álmodból
    vajon mi maradt?

    Rohanó napok között
    kapaszkodunk
    egymásba, örvénylenek
    zúgó hetek,
    s míg párnád
    kettőnknek igazítod,
    ma éjjel gyógyító
    csend leszek.

    Új reggelek születnek
    körülöttünk,
    karolj belém, ami elmúlt,
    messze már,
    szememben, mint régi
    kedves tükrödben,
    egyre szélesebb a
    reményszínű láthatár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Madár rikolt…

    Keserű szégyen festi most az arcom,
    A csukott, sötét ablakon át
    A végtelen éjbe tekintve
    Láttam szemed csillogó sugarát.

    Kétségek és félelmek adták e pírt
    A holnapnak nincs már ígérete
    Lelkem reszketve öleli a csendet
    Vágyódva olvadok eggyé vele…

    Most sólyomszárnyakon szállok feléd
    Az alkony csókjával ébresztelek,
    Lángoló tested könny-patakba mártom
    Örömünk nem hallja senki meg.

    Csillagos ég a vágyott menedékem
    Hajnali csend, mely lágyan átölel…
    Átsuhan forró leheleted rajtam
    Karom símogatón megölel…

    Törött gondolat sebzi fel szívem
    Lelkemre hull bénító magányom
    Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
    Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Csend

    Én nem tudok
    A csendről, melybe száz forró titok
    És jövendő viharok lelke ébred;
    Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
    A csendről, melyre mennydörgés felel,
    Idegzett húr most, oh most pattan el,
    Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
    Az életet, az üdvöt, a halált,
    Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
    – – Ily csendről nem tudok.

    De ismerem
    Hol bús töprengés ág-boga terem,
    A csonka múlt idétlen hordozóját,
    Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
    Melyből a szótalan, közömbös árnyak
    Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
    S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
    Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
    Míg percre perc születni kénytelen,
    – – – E csöndet ismerem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Élvezd!

    Élvezd a csendet!
    A csendben megszólal a világ,
    simítja lelked,
    s ellazít egy suttogó faág.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Szivárvány

    Csak a Te mosolyod
    fényétől ragyognak fel
    életem színei.


    Farkas István – Csak egy perc

    Csak egy percet adj
    most megpihennem Uram:
    hadd gondoljak rád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László – Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.
    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

    Alvó kutyák feje a nehéz porban
    s itt-ott szétszórva kövek
    kidöntött fák és bazilika-árnyak:
    Esztergom augusztus-éji töredékei.
    Hazaérni én már csak itt érek haza.

    Egy harang ballag velem
    a dombok közé némán
    mintha Isten bolondja volna.
    Ling-leng a diófák közt
    én meg mosolygok.

    Minden porszem a házam népe
    itt, s minden fűszál.
    A kígyó is csak annyira fél tőlem
    amennyire a teremtmények
    félnek egymástól kezdet óta.

    Egyszál gyufa és egyszál csillag
    kivételes tüzében látom a kezem:
    itthon van, ajtót nyit nekem
    s oszlatja el az örök sötétséget.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Minden nap esttel végződik

    Minden nap esttel végződik.
    Minden zaj csenddel végződik.
    Minden valami semmivel végződik
    és holt betű lesz minden fájdalom.

    Csukják itt is, ott is az ablakot,
    értelmetlen sötét zsalu-szemek
    ölelik magukba arcomat.
    Minden nap estével végződik.

    Kaput keresek, hol nem áll angyal,
    egy szemet, mely nyitva maradt
    s azt mondja nekem: értelek.
    De minden zaj csenddel végződik.

    Ilyenkor a templomokat is bezárják,
    az Isten magára csavarja
    gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
    minden valami semmivel végződik.

    Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
    a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
    a tücsök ciripel. Este lett.
    S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

    Forrás: www.eternus.hu – Dsida Jenő versei

  • Hatos Márta – Tarts meg magadnak

    Gyulladnak csaló, villanó fények,
    Millió szeme virraszt az éjnek:
    Betűk kattognak, bús szavak fakadnak…
    Tarts meg Magadnak!

    Legyen bár tiéd a világ kincse,
    És utadat virágszirom hintse,
    Ha téged talán mások is akarnak:
    Tarts meg Magadnak!

    Hullanak könnyek? Rád szakad átok?
    Életed immár sötétnek látod?
    Elsodor vad ár? Felhők szakadnak?
    Tarts meg Magadnak!

    Omlanak sziklák, pusztulnak népek,
    Pusztulnak rosszak, pusztulnak épek,
    Polipkarja van a bűnnek, s a bajnak:
    Tarts meg Magadnak!

    Sorsod legyen dús vagy elátkozott,
    Napod kelőben vagy leáldozott,
    Fejedre babér hull vagy eltaposnak:
    Tarts meg Magadnak!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János – Ohajtanék én…

    Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
    Derült együ völgy nyájas kebelén;
    Hová e hánykodó világ zaját
    Elvétve hozná a szél csak felém,
    Mint messze tenger zúgó moraját,
    Mely lassan elhal a puszták szelén.

    Ott ringatóznék balzsamos ölén
    Az ifju álom s a játszi remény;
    Nem volna gondom senkire se’ gond,
    Nem érne el dicsőség, semmi gond;
    S ha szívem olykor el-elmerengne,
    Megpihenne a természet ölén.

    Nem bántana ott senkinek haragja,
    Nem csábítana hiú dicsőség,
    Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
    Az embereknek, e zajos csaták;
    Ott volna lelkem mindig önmagával,
    S békében élne sorsával.

    De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
    S az ember él, küzd, tűr és remél;
    S míg el nem dől a végső számadás,
    Viselni kell a földi terhet még.

    (1851)

    Forrás: Szeretem a verseket