A
S ki rakná zsebre a pénzt!
Mondtam ugye, hogy szennyes létre indokot
muszáj találni! S hogy Júdás-csókod:
koporsómon a bélyegző,
hogy hiteles halott vagyok!
B
Koporsó! Júdás! Mennyi keserűség!
S te azt képzeled: panaszaidra,
sőt fenyegetésedre
gyászt ölt a világ,
s mellét verve csinál leszámolást?
Nem! Élni fogunk, élni, nélküled!
S ha te azt mondod, ember-nyelvű lélek,
hogy munkánk az ördögé,
hogy Holdunk: édenünk, ami fogható:
nem létezik,
válts hát meg minket:
pusztulj el!
A
Mielőtt kijátszom az Adu-ászt, mi?
Éljen a slágercsattanó-parancs:
haljon meg a költő!
Ez már igen!
Le vele, ha naponta meghal
rikoltva a Holdra-ítélt jövőt:
Szárnyatlan hajnal narkós foglyai
tolongnak majd a bélyegzőóránál a percért,
és drukkolnak a Hold-bajnoki meccseken
hogy aggodalmukat szétzúzza a labda,
s rimánkodnak Fortuna kerekéhez
mert életük már-már virágában
fölösleges – –
Tetű világ, ribanc világ,
az én szemeim bánata
legyen a rothadásé?
Hát nem értitek, hogy minden lapom
játék az életért?
Meghaljak, valóban?
De könnyen adod –
kipróbálnád-e orvosságodat?
B
Őrült, tedd le a kést, igyál vagy szónokolj,
eressz el, mit vétettem? Segítség!
A
Csöndesen, uram: kezemben vagy.
Tanu nincs. No, hát milyen érzés
torkodon a kés? Na, hová lett a fönség!
Kiver az izzadság, mi? Remegsz!
No – meghaljon-e a játék?
Meghaljon-e a játék, az életre feltalált mentség,
mert nélküle csak vak ölés dönt,
csak vér zuhog – mert durva kezetekben
megfullad a szerelem és meghal a madár!
Lódulj!
E késsel együtt úgy hajítlak el,
mint az Undor Himnuszát!
B
S én mint élő gyalázatomat:
megöllek! így!
Pusztulj, gyalázatom!
Tanu valóban nincs.
Megöltem – fiatalságom társát –
megöltem a játékot.
Hiszem: sírással vezekelhetek.
Meghalt – megölte magát! – igen.
Majd írunk róla fényes gyászbeszédet.
Díszsírhelyre tegyék, koszorúja ragyogjon,
vakítsanak a gyászos égők – ó nemes halott,
ezt kivívom – – és mint életedben:
halálodban is melletted leszek!
