Magányos sólyom villog a mennyben,
lenn a folyón két sirály fehérlik.
Lecsap a sólyom, vad szárnya lebben,
karmai közt a gyors halál érik.
Nehéz a fűnek a nyirkos harmat,
szőné a hálót a pók az égig.
Természet – ember: soha nem alhat.
Egyedül állok, sorsom sötétlik.
(Kormos István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávít a kényszer.
Elbírtam én, amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó, csupa semmi!
Mert a magány, az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt, akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is, test is.
Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény –
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.
Forrás: Lélektől lélekig
