https://verskucko.com

Címke: egység

  • Lesznai Anna: Szerelmes varázs

    Mondják, sebek fennen sírnak:
    Ám mi ketten
    Réges-régen
    Szembe nézünk
    Egymást látjuk.

    Mondják, utcák ágaskodnak:
    Egymást látjuk
    Szűz sötétben
    Tudom, intesz,
    Izzó érrel
    Összeérünk.

    Mondják, mi is elszakadjunk:
    Összeérünk,
    Kezed alatt
    Szívem dobban.
    Bizton búvó
    Keblem felett
    Sejtem szárnyad.

    Mondom, tudd meg, mind hiába:
    Szárnyad sejtem
    Nyugtod rejtem
    Feles feled,
    Szemem horgát
    Nem felejtem
    El nem ejtem.

    Mondjuk ketten: mind hiába:
    El nem ejtjük
    Szemünk horgát
    Feles szívünk
    Szárnyak hordják.
    Összeérünk
    Egy a vérünk
    Szűz sötétben
    Öröklétben
    Egymást látjuk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Kezem a kezedben

    Hallod? Ez az a szél
    mely kitépi a fák gyökereit
    de ez a szél gyönge ahhoz
    hogy elszakítson bennünket egymástól.

    Te az én lefejthetetlen húsom vagy
    s az én vérem forr a te ereidben.
    Hiába jön felénk barát vagy ellenség
    nincs aki elrabolhatná a te ajkad
    az én ajkamtól
    nincs, aki kiáshatna engem
    a te nagyon mély szemeidből.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály – Két szárny

    Még alig emelkedő gondolatnak
    vagyunk mi egy-egy szárnya.
    Lehullna ez az égre szálló madár,
    ha a két szárny elválna.

    Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
    nem szállhatunk, csak mind a ketten
    szívverésnyire pontos
    együtemben.

    Szállj hát velem
    egy rezdülésű szárnycsapással.
    Hullongó tollak voltunk egyedül,
    – szárnyak lettünk egymással.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos – Szerelmünk éneke

    Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
    mint vándor, ha menedékért könyörög
    éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
    s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

    Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
    ilyen két testvérszirma egy virágnak
    sötét szemed az én szememhez hasonló
    szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

    S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
    ott vagyok álmodban s az enyémben te
    egyazon tengeren ring velünk a bárka
    egyazon csillag ontja ránk sugarát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egymás burkai

    S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
    burkok, mi nyilván fordítottjai,
    feszültség, bélés, töltés, homorú
    tükrötökben tükrözve domború
    párhuzamosság: a vér s hús szeme,
    a tapintás két gömbfelülete
    egymásra zárúl, s ikertükre, vak
    káprázata visszára látja, vagy
    egyszerre úgy is látja – mit? – magát
    s a másikat: villámtükörcsaták
    gyúlnak a belső éjben, s ez az a
    varázslat, az a geometria,
    amely miatt mint felhő boritasz,
    mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
    én gyönyöröm is mint teljes burok
    borulhat a tiédre: Itt meg Ott
    nincs többé, s mint a világegyetem,
    csap szét bennünk valami végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Percy Bysshe Shelley – A szerelem filozófiája

    Forrás folyóba ömlik,
    folyó az óceánba;
    az egeknek folyton özönlik
    vegyülő suhogása;
    magány sehol; isteni jel
    s rend, hogy minden tünemény
    keveredjék valamivel –
    Mért ne veled én?

    A hegy csókolva tör égbe,
    habot hab ölel, szorít, átfog;
    egymást ringatva, becézve
    hajlonganak a virágok;
    a földet a nap sugara,
    a hold a tengereket:
    minden csókol… – S te soha
    engemet?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ágai Ágnes : Jegyzetek Erosz partjairól

    Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
    ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
    mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
    furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
    kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
    csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
    mert a testet felöltöztette a másik test,
    amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
    olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
    amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
    külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
    akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
    a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
    rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
    hogy nincs más, csak két szép emberi test
    párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
    hanem egy törzs két kiágazása,
    fel s lehimbáló végtelensége.

    Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
    hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
    és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
    hanem az egész emberiséggel egyesült.

    Forrás: —

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Markó Béla: Győzelmes együttlétünk

    Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
    egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
    szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
    elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

    meg újra, összetartva s összeszokva,
    végigjárhassuk napi útjainkat,
    s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
    a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

    s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
    a másik láb a testet megtámasztja,
    s mit egyik szem lát, azt látja a másik

    kora reggeltől késő éjszakáig,
    ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
    akárhová: ott is magunkra lennénk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.
    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Szívzuhogás