Philip Roth-nak
Az arcát én nem ismerem,
Nagyságos Úr, csak szép kezét,
Tudom virágot félve tép,
sóhajt, gyengéden megkötöz.
Most félrelép. Hát istenem!
A stílusával átkarol,
Míg más csupán ötöl-hatol,
Ön a lényeg fölött köröz.
Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
Farmert visel? Vagy tweed zakót?
Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
Szerelmes férj? Netán facér?
A könyv felénél tartok épp.
A kétszázadik oldalon.
Magával lenni jó nagyon!
Magával lenni jó nagyon!
Benned született dal vagyok,
Megénekeltél engem.
Újra születek benned,
Újra születni jöttem,
Szüless újra bennem.
Tárd ki, csak tárd ki
A lelked,
Hald meg a dalt, mely
Benned született meg
Bennem született dal lehetsz,
Megénekellek téged
Újra születhetsz bennem,
Újra születni jöttél,
Újra születek benned.
Tárom, csak tárom
A lelkem,
Hallom a dalt, mely
Bennem született meg
Forrás: Lélektől lélekig
A szerelem-szeretet törvényszerűsége, megnyilvánulása a testi, lelki, szellemi eggyéválás igénye, amely során az ember mindig átéli, hogy mindez csupán merő próbálkozás: a szeretett személybe való beolvadás örökös vágya végigkíséri életünket. Éppen ezért jobb lenne talán
ha mi ketten
lángnyelvek lennénk,
jobban, teljesebben,
egymásba ölelkezhetnénk.
Vagy magas hegyoldalról
csörgedező kis patakocskák,
akkor együtt
óriási folyamként
hullámozhatnánk tovább.
Vagy legyünk inkább
egymásba épülő hangok,
amelyek adják
a csodaszép dallamot.
Esetleg egy szó csupán,
amely csak veled s velem
lenne igazság,
s nélküled-nélkülem
értelmét vesztené ám
Forrás: Lélektől lélekig
Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyúl át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.
Forrás: Lélektől lélekig
Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
Vagyok a fa s a tűz-elem
Vagyok az íj s vagyok a vessző
Vagyok a jel s az értelem
Vagyok az öl s vagyok az ágyék
Vagyok a hüvely és a kés
Vagyok a test s vagyok az árnyék
Vagyok az áldozat s döfés
Vagyok a látás és a látó
Vagyok a dús és semmiség
Vagyok az oltár és imádó
Vagyok a kezdet és a vég.
Forrás: fordítás (Áprily Lajos)
Ahogy a jobb a bal kezet leli –
lelked a lelkemhez oly közeli.
Összesimultunk, áldott-melegen,
ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.
(fordította: Baka István)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak
Ha téged hallak bizonyos az értelem
Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban elboríts
Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém
Ha átölellek csak magamat folytatom
Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad
Ha elhagylak egymást idézzük azzal is
S elválásunkkor is találkozunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondják, sebek fennen sírnak:
Ám mi ketten
Réges-régen
Szembe nézünk
Egymást látjuk.
Mondják, utcák ágaskodnak:
Egymást látjuk
Szűz sötétben
Tudom, intesz,
Izzó érrel
Összeérünk.
Mondják, mi is elszakadjunk:
Összeérünk,
Kezed alatt
Szívem dobban.
Bizton búvó
Keblem felett
Sejtem szárnyad.
Mondom, tudd meg, mind hiába:
Szárnyad sejtem
Nyugtod rejtem
Feles feled,
Szemem horgát
Nem felejtem
El nem ejtem.
Mondjuk ketten: mind hiába:
El nem ejtjük
Szemünk horgát
Feles szívünk
Szárnyak hordják.
Összeérünk
Egy a vérünk
Szűz sötétben
Öröklétben
Egymást látjuk.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.
Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamtól
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből.
Forrás: Lélektől lélekig
