https://verskucko.com

Címke: éhség

  • Tóth Árpád: Gordonkás elégia

    Casals Pablo –
    Gordonkaművész, amint tetszik tudni,
    S a Bikában játszott a gordonkáján,
    Nos és oda alig tudtam bejutni,
    Mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
    A sok-sok debreceni zeneértő
    S a sok művelt kisasszony,
    Ki otthon a zongorán zenesértő.

    Casals Pablo –
    Gordonkázott is nekik, ahogy illik,
    Oly szépen s tébolyítón,
    Hogy attul már a zsebbe bicska nyílik.
    De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
    Ellenben volt ott egy bácsi,
    Akin sehogyse látszott hatás.

    Engem, ki magánszorgalomból
    Széplélek stb. szóval smokk-úr vagyok,
    Ez a bácsi direkte meghatott,
    S megszólítottam: Ahh, uram,
    Túlfinomult lény, eszményi barátom,
    Kiből, mint a sós kutakból Parádon,
    Keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
    Én értem Önt!

    Ugye, e zene bármily fene-fínom,
    Már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
    S gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
    Rezignált régióiból gőggel tekinti,
    Mily betanult s színlelt pózzal legyinti
    A műgyönyör ütemes remegésre
    E szép hölgyek fején a sok-sok frizura laskát?

    A bácsi most rám megütődve nézett,
    S szólt: Fene enné az egészet,
    De én még, uram, nem vacsoráztam,
    S nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
    S nem lehet ennem,
    S azt kell hallgatnom, míg e társaságot
    Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
    Hogy közben a gyomrom, a gyomrom
    Nekem beléptidíj nélkül is
    Gordonkázik.

    1911

    Forrás: Vers mindenkinek

    Kategória: Költők, művészek

  • Pilinszky János: Frankfurt

    A folyóparton üres homokbánya,
    oda hordtuk nyáron a szemetet.
    Villák között és kertek közt suhantunk,
    egy híd, egy lejtős út következett,
    a lóversenytér deszkakerítése,
    pár zökkenő, az autó lassított,
    de mielőtt még fékezhetett volna,
    az első éhség máris támadott!

    A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
    a helyezkedő hátak terrora,
    a föltaszított ládák közt megindult
    az előzetes, gyilkos cenzúra;
    osztozkodás a hulladék kövérjén,
    hogy alig állta saját rohamát
    a négykézlábra ereszkedett éhség,
    és föllázadt, és megadta magát.

    Belevesztek a porba és piszokba;
    az egész kocsi bőgve reszketett,
    a szívüket a moslék elkeverte
    és összemosta eszméletüket.
    A tele kannák mélyire kotorva,
    hogy szemük-szájuk elborult vele,
    belehaltak az eleven lucsokba,
    és föltámadtak fejjel lefelé.

    És visszavették, falatról falatra,
    mi velük együtt végképp elveszett,
    mámorosan az elgyötört mocsokból
    kikényszerített üdvösségüket!
    De gyönyörük csak el se élvezett még,
    hogy megfogamzott bennük a gyanú:
    először csak a szájuk keserült el,
    majd szívük lett iszonyú szomorú.

    A tolongásból hirtelen kiálltak,
    és úgy figyelték, szinte józanul,
    a nyomorukat eláruló mámor
    mint járja őket keresztül-kasul.
    És eleresztve magukat egészen,
    csak arra vártak már, hogy szerveik
    beteljesítsék, elvégezve rajtuk
    a gyönyör végső tévedéseit.

    Akárhová, csak szabadulni innét!
    Csak menekülni, szökni mielébb!
    Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
    hozzánk se ért az izzó csőcselék.
    Körös-körül a mozdulatlan bánya.
    Csak haza már! Alant a folyamon
    egy hajó úszhatott el a közelben,
    hogy csupa füst lett és csupa korom

    a fölfutó kijárat. Át a réten!
    A dombokat mohón szökellve át
    a lángoló betonra. Majd a villák!
    A zölden visszaáradó világ.
    A lóversenytér deszkakerítése,
    s a deszkaközök sortüze után
    a kertek alól kiájuló hőség,
    s a hirtelenül ránk szakadt magány.

    A lombok színe egyszerre kiégett,
    és elborult a tüzük az úton.
    Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
    és velünk együtt a paradicsom.
    Hátunk megett a kocogató kannák,
    s a szakadozó, poros fák között
    már fölmerült az alkonyati város:
    Frankfurt – 1945.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A kenyér

    Mit esdve kért a jámbor názáréti,
    Ma száz és száz átkozva, sírva kéri.
    Nem változtunk mi emberek: magunk,
    De, jaj, sokan, nagyon sokan vagyunk,
    Halk sóhajban ezreknek vádja reszket:
    Ma nem egy váll hurcolja a keresztet…

    Szent őrület, felséges, bamba, léha,
    Embernek lelke, életnek babérja,
    Amit lövell gyötrődő ember-elme,
    Embernek lángja, vágya, gerjedelme,
    Mit a tudat, az eszmélés felér:
    Mind testi tűz, mind gerjedés, kenyér!…

    Teremtő tűz, versenyre, síkra késztő
    Vagy megtörő, siránkozó, emésztő…
    Mit esdve kért a jámbor názáréti,
    Ma száz és száz átkozva, sírva kéri…

    Ki bámulója földi szépnek, nagynak,
    Hivője diadalmas akaratnak
    S kenyér-tűztől, teremtő tűztől lángol:
    Hallgassa meg, mit ezrek jaja vádol
    S a lelkét ossza, vágja ketté néha,
    Közös babér az életnek babérja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A kutya

    Oly lompos volt és lucskos,
    A szőre sárga láng,
    Éhségtől karcsú,
    Vágytól girhes,
    Szomorú derekáról
    Messze lobogott
    A hűvös éji szél.
    Futott, könyörgött.
    Tömött, sóhajtó templomok
    Laktak a szemében
    S kenyérhéját, miegymást
    Keresgélt.

    Úgy megsajnáltam,
    mintha belőlem szaladt volna
    Elő szegény kutya.
    S a világból nyüvötten
    Ekkor mindent láttam ott.

    Lefekszünk, mert így kell,
    Mert lefektet az este
    S elalszunk, mert elaltat
    Végül a nyomorúság.
    De elalvás előtt még,
    Feküdvén, mint a város,
    Fáradtság, tisztaság
    Hűs boltja alatt némán,
    Egyszer csak előbúvik
    Nappali rejtekéből,
    Belőlünk,
    Az az oly-igen éhes,
    Lompos, lucskos kutya
    És Istenhulladékot,
    Istendarabkákat
    Keresgél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit – Ordas

    Foggal, villogóval, ki dús:
    tépi a létet, mind övé,
    mit vaksi vonzás, vak nyomás,
    kerengés sajtolt együvé.

    S hogy értelmetlen éhezés
    tanított ölni, nem titok:
    bolond volt, aki engemet
    a földre rászabadított.

    Ettem szerelmet, gondokat,
    vágyat, lobbantót, leverőt,
    görögtüzet, villámcsapást,
    csillagokat és temetőt,

    zokogó-nehéz muzsikát,
    táncot: forgósat, édeset,
    szíveket, pöffedt bűntanyát –
    így lettem mindig éhesebb.


  • Garai Gábor: Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp, s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; – és bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb.

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tíz éves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét,

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.

    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,
    ki viseli a világ szégyenét
    s nem érti mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.

    #GaraiGábor #éhség #társadalom #világforradalom

  • Pilinszky János: Francia fogoly

    Csak azt feledném, azt a franciát, kit
    hajnalfele a szállásunk előtt
    a hátsó udvar sűrüjében láttam
    lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
    Körülkutatva éppen visszanézett,
    s hogy végre biztos rejteket talált:
    övé lehet a zsákmánya egészen!
    Akármi lesz is, nem mozdul odább.

    S már ette is, már falta is a répát,
    mit úgy lophatott rongyai alatt.
    Nyers marharépát evett, de a torkán
    még alig ért le, jött is a falat;
    és undorral és gyönyörrel a nyelvén
    az édes étel úgy találkozott,
    mint telhetetlen testi mámorukban
    a boldogok és boldogtalanok!

    Csak azt a testet, reszkető lapockát,
    a csupa bőr és csupa csont kezet,
    a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
    és úgy adott, hogy maga is evett!
    Az egymás ellen keserülő szervek
    reménytelen és dühödt szégyenét,
    amint a végső összetartozást is
    önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

    Az állatian makogó örömről
    a suta lábát ahogy lemaradt,
    és semmisülten kuporgott a testnek
    vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
    A pillantását, – azt feledném egyszer!
    Ha fuldokolva is, de falt tovább,
    és egyre még, és mindegy már akármit,
    csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

    Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
    a szomszéd fogolytáborból szökött.
    S én bolyongok, mint akkor is a kertben
    az itthoni kert árnyai között.
    A jegyzetembe nézek és idézem:
    “Csak azt feledném, azt a franciát…”
    S a fülemből, a szememből, a számból
    a heves emlék forrón rámkiált:

    “Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
    a halhatatlan éhséget, amit
    a nyomorult már réges-rég nem érez,
    se földi táplálék nem csillapít.
    Belőlem él! És egyre éhesebben!
    És egyre kevesebb vagyok neki!
    Ki el lett volna bármi eleségen:
    most már a szívemet követeli.