Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.
Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha ezer színes szárnyat bont a
vágyam,
elküldöm hozzád és megérint
lágyan.
S ha fáradt éjbe fényt hintett az
este,
pilládon alszik, mint virágon
lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Az este éhes, elnyeli a fákat,
a házakat, az utcát, a teret.
Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
rossz szándékot a lelkiismeret.
A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
az égre szór pár vaksi csillagot.
Feje alatt felhőkből puha párna,
bezárkózik, nem nyit ablakot.
Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
vándor vagyok, hát itt is van helyem!
– Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
mindenhol otthon – mégis idegen.
Forrás: Lélektől lélekig
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel,
fönt kéken dideregnek a messzi csillagok.”
Keringve énekel az éji szél az égen.
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.
Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.
Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?
Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?
Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.
Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.
Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
és most intézem hozzá utolsó versemet.
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Szeretem a verseket
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét
és más világosság nem kell ma nékem –
cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó, csodás nap
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap…
Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén.
Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!
Forrás: szeretem a verseket
Az éj beállt, a kályha kékes lángját
Kis pamlagomról mélán figyelem:
S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,
Egy édes álom száll rám szelíden.
Te hófehéren s édesen, mint napfény,
Mosolyogva jössz a sötétben felém;
Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,
S tekintetednek lángját érzem én.
A puha keblek illatot lehelnek,
Ölelgetés közt rám hajtod fejed;
Majd félálomban liliom kezeddel
Elsimogatod kusza fürtimet.
Megcirógatod homlokom redőit,
Lehunyt szememet csókkal illeted;
S míg csókra csókot hintesz homlokomra,
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.
Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!
Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,
S míg el nem hervad szívemben a nyár!…
Forrás: Szeretem a verseket
Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szívünk még szűz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor a csönd elringat puha karján
És várnak ránk nagy ismeretlenek?
Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
Ó távol partok, távol hegedűk!
Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
De még csalódni korán lesz, korán,
Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
Az a szőkés, vagy az a halovány?
Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
Engem ti nem ringattok már soha.
És nem borít el a fehér remények
S fehér virágok csöndes zápora.
Szelíd igába nem fognak a könyvek
S a könnyek áldását nem ismerem
S nem nézem a rámragyogó jövőnek
Kék csillagát a fehér éjeken…
Forrás: Lélektől lélekig
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Magányos út, november, éjszaka,
koromsötét.
Valaki jön mögöttem,
súlyosan jön:
hallom léptei döngő ütemét.
Eremben lassan hűlni kezd a vér, –
de nem sietek, már nem sietek,
tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.
Lehajtom a fejem.
Ez már nem félelem,
ez már az Ámen halk mozdulata:
az irgalmatlan léptű idegen
hadd jöjjön hát. –
oltson el minden kis-ablaknyi fényt,
csalóka fényt, –
tegye teljessé ezt az éjszakát.
Jön.
Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad,
most, itt, itt lesz a nagy találkozás,
ahol megálltam,
e haldokló lámpavilág alatt.
Most! – Elment.
Elment, és szóba sem állott velem,
csak megnézett a kalapja alól,
akár az élet és a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
