https://verskucko.com

Címke: éjszaka

  • Wass Albert: Tóparton

    Titkolódzó, égszínkék habokban
    ezüst naszádon úszott át a hold…
    S a nyári éjnek mystikus fátylában
    remegve játszott száz piciny kobold.

    Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
    egy tündér-ország rezgő fátyola…
    Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
    mint vártemplomban búgó orgona…

    Egy vén daru vonult a tó felett,
    ő zengte el búsan panasz-dalát,
    s a csillaghulló nyári éjjelen
    fáradt szívem itt megnyugvást talált…

    A daru elment… s egy pillanat alatt
    zokogni kezdett sok piciny kobold…
    A titkolódzó, égszínkék habokban
    ezüst naszád úszott át: a hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly: Éjszakai szivárvány

    Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold
    idején ujjamat felnyújtom a vízesés
    felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen
    felragyog az éjszakai szivárvány.

    Fények és vízcseppek
    becézgetések tűzijátékai
    íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn
    ágaskodó kábulat
    csillagszemcsék a szemek mécseseiben
    szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás
    a száj, a vér, a levegő határfalai között
    a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő
    zene és költemény és kiváltság.

    Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat
    az éjszakai szivárvány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája

    Soltész János emlékének

    Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
    szegény miért nem jöhetett haza?
    Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
    ez a rémséges korom éjszaka.
    Vajjon be vannak zárva a galambok?
    Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
    Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
    a diákok, akiket a labancok
    régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
    Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
    a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
    mert éjfélkor megugatta a holdat.

    Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
    ha az idő már éjfél fele jár.
    Kilép belőle egy gyöngyház halál,
    ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
    hiába instálnád őt, hogy halasszon.
    S mi történik azután énvelem
    ezen a denevéres éjjelen?
    Már elindult értem a Néma Asszony,
    hogy elraboljon messzi putrijába,
    lefürészelje ott a nyelvemet,
    hogy sose mondhassam ki nevedet
    s ruháimat ráadja vak fiára.

    S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
    mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
    Lobog hátán a rossz rongykacagány,
    melynek üres félujját megcibáltam.
    Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
    nem lesz többé enyém szegény kezem;
    döglött kutyák közt, sintértelepen
    a húst lemarják róla majd a varjak.

    S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
    szőlőkaróval farkát leütöttem,
    jönnek reám a gyíkok feldühödten
    s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
    Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
    hogy megfizessek nappalom miatt.
    Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
    a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

    1935

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

    Über allen Gipfeln
    Ist Ruh’,
    In allen Wipfeln
    Spürest Du
    Kaum einen Hauch;
    Die Vöglein schweigen im Walde.
    Warte nur, balde
    Ruhest du auch.

    Vándor éji dala (Tóth Árpád fordítása)

    Csupa béke minden orom.
    Sóhajnyi szinte a lombokon
    a szél s megáll.
    A madár némán üli fészkét.
    Várj, a te békéd
    Sincs messze már.

    A vándor éji dala (Kányádi Sándor fordítása)

    Minden bércen néma
    csönd van;
    egy-egy levél ha
    még moccan.
    Ültek a kis
    madárkák is el mind a fákra.
    Már nincs sok hátra
    s pihensz te is.

    Vándor éji dala (Dsida Jenő fordítása)

    Csúcson, élen hallgat
    az éj.
    A lombfuvallat
    is csekély
    sóhajnyi nesz;
    fészkén elült a madárka.
    Várj – nemsokára
    te is pihensz.

    A vándor éji dala (Kosztolányi Dezső fordítása)

    A szikla-tetőn
    tompa csönd.
    Elhal remegőn
    odafönt
    a szél lehellete is.
    Madárka se rebben a fák bogára,
    várj, nemsokára
    pihensz te is.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Nadányi Zoltán: Telihold

    Az ablakot becsuktad,
    a függöny leszaladt,
    a szemeid is lecsuktad
    s a szív robogva rúgtat
    és sír a Hold alatt,
    mert újra csak kicsuktad.

    Jaj, kár az éjszakáér’!
    mert alhat, aki holt,
    és alhat, aki ráér,
    de minket mennyi kár ér,
    míg száll a telihold!
    Be kár az éjszakáér’!

    Ha most szemed kinyitnád,
    vágynál a Hold felé,
    a függönyt felguritnád,
    és szent parázna titkát
    a Hold megfejtené!
    s az ablakot kinyitnád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Notturno

    A szürke éj kóbor lovagja lettem,
    Mint egy beteg, unalmas trubadur,
    S amint az est sok groteszk árnya lebben,
    Megindulok, merengve, szótlanul…
    Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
    Pirulnak az eső utáni tócsák,
    Hidegen villog a kék kövezet,
    Kápráztat és vezet…

    Az égen felhők szállnak, szomorúak,
    Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
    Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
    A földi, párás, fájó sóhajok…
    Körül a sok komor körrajzú kőház
    — Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
    Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
    Komor ablak-szeme…

    Ó, ott belül e falak nem ily némák:
    Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
    Ilyenkor kúszik vergődő problémák
    Hűs kígyóteste a lelkek taván;
    Megremeg fogaim közt cigarettem,
    Hamva lehull szürkülő permetegben,
    S közel valahol bús ária csendül:
    Egy dal Chopinből…

    Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
    Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
    S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
    Elém tárul egy fűszeres fasor,
    Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
    Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
    Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
    S megejt az áhitat…

    Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
    Reámborul, könny futja át szemem,
    Egy gyermekkori édes, halk imádság
    Bűbája száll át árva lelkemen
    S csak néha nyilall szívembe a kétely:
    Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
    Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
    Ha elröpül az éj?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Éjimádó

    I.

    Leplét bár váltva öltse, vesse:
    Az én világom nincs már messze.
    Az én világom el fog jönni:
    Hajnaltalan csodás világ lesz,
    Az éj sohsem fog elköszönni…
    Egére nem lesz csillag hintve,
    Én leszek minden gyöngye, kincse,
    Én leszek célja, üdve, átka
    És mégis ez lesz legjobb, legszebb:
    Minden világoknak világa…

    Akkor már nem lesz semmi multam,
    Feltámadok, bár el se multam,
    Reménykedem, bár mit se várok,
    Elzúghatnak mögöttem békén
    A többi napderűs világok…

    Nem törtetek célra, titokra,
    Nem lesz szükségem asszonyokra,
    Nem keresem, aki megértett,
    Én leszek a szent különélet,
    A hazug fények megvetője,
    A nagy sötétség, szent sötétség
    Tapadó, bárgyu szeretője.

    Köröttem nem lesz semmi kétség,
    Csak nagy sötétség, szent sötétség…
    …Az éjszakában állva, fázva
    Várlak, szerelmetes világom,
    Minden világoknak világa…

    II.

    …Fény ad színt a darabka kőnek,
    Fény ad színt minden agyvelőnek.
    A fény teremtett, fény teremt
    Fejet zsibbasztó végtelent
    S egyetlen egy kis, balga órát,
    Amelyben nyíló tubarózsák
    Vad illatába olvadunk…
    A fénytől élünk s fény vagyunk…

    …Hejh, temető! Valamikor még
    Nap volt a lelkem, fény az álma
    S íme, most a nagy világosság
    Kerget belé az éjszakába…

    …Légy áldott, legvalóbb legenda
    S a szent fény, mely most visszahoz;
    Az… az! A sötét volt az első,
    Fényt sohse látott szent kaosz.
    A nincs volt az első igazság,
    Önmagátszülte szent erény,
    A tagadás az első isten
    S első hazugság volt a fény.

    Színben pompázik, hazug álmok,
    Gyötrődő gondok gondozója,
    Hogy káprázón agyamba szállott:
    Elkárhozás volt az az óra…

    Azóta nincs már semmi új fény,
    Nem érzek semmi meleget,
    Sóvárgom a nagy éjszakákba,
    Várom a barna felleget,
    Multát a színnek, fénynek, vágynak,
    Borultát a nagy éjszakának…

    III.

    Hullj, hullj az asztalomra,
    Nyárnak hulló virága,
    Vadgesztenyék virága…
    Ott a bokroknak alján
    Csiklandott lány kacajja,
    Párzó, bujálkodó vágy
    Gyalázza meg az estét,
    Az édes nyári estét…

    Majd lesz est még sötétebb,
    Lehull a nyár virága,
    A gesztenyék virága.
    Köd fekszi meg a bokrot,
    Hideg lesz majd az este
    S elmulnak a szerelmek…

    Hullj, hullj az asztalomra:
    Szeretem a virágot,
    Az elmuló virágot.
    Ilyen szép nyári estén
    Nagy oktondin kiporzik
    S lehull az asztalomra…

    Az a ficánkoló lány,
    Ott a bokroknak alján
    Fázódva jár a ködbe’,
    Ha jön sötétebb este
    S elmulnak a szerelmek…

    Nem hull majd asztalomra
    Vadgesztenyék virága
    S az őszi csöndes esten
    Én maradok meg itt csak…
    Begázolok a ködbe,
    A sötét, lomha ködbe,
    Átgázolom a bokrot,
    A száraz, árva bokrot
    S bekiáltom a csöndbe:
    Az édes, szörnyű csöndbe:
    Elmultak a virágok,
    Elmultak a leányok:
    Én itt vagyok, maradtam
    És úr vagyok a csönden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő

    Tavaszi éjszakán gondolj reám
    és nyári éjszakán gondolj reám.
    És őszi éjszakán gondolj reám
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyattfeküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
    Nappal minden fonákjára kerül;
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – búdul vagy élvedül –
    elméd mire gondolni kényszerül;
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók

    Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
    mikor a fák az utcát átölelve tartják,
    s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
    felizzanak a gyertyák,

    s mikor mindnyájan hazamennek,
    kik mindezt látva látták,
    s a kapuk alól kidől a huzat
    megingatni a lámpát,

    s mikor szemben két árny egymásra hajlik
    s a villanykapcsolóba markol,
    s a foszló-sárga ablak-négyszögek
    sorban lehullnak a falról,

    és igaztalan szájad
    minden szerelmest elátkoz:
    nekik csönd van a csókhoz
    – neked nincs az íráshoz,

    mert széttört üveggolyók az éjszakák,
    szállnak, zuhognak, felragyognak,
    neszezve ütődnek a fáknak
    s az ablakodnak,

    mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
    neked minden zizeg, világít, hat érzékedre
    hatszáz üvegszilánk zuhog
    – mondd, láttad már a mások éjszakáit?

    Mindig a másokét!
    S voltál-e megbocsátó, míg a csont
    is pattogott fejedben,
    mint az óra? Mondd!

    Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
    még csak ki sem kell nyitni a szemem.
    S egyszer a seb sebezni is tanít.
    Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Hatos Márta: Elégve

    Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
    érinti ajkad telt vonalát…

    Erős karod ölel, nem enged el,
    A magány pirulva tűnik el.
    Ébren álmodjuk az élet álmát
    Lecsókoljuk rabságunk láncát.

    Szived riadtan, vadul ver, dobol,
    Forró testem véd, hozzád simul,
    Megszűnik idő, eltűnik a tér,
    Csalfa útra indul a remény.

    A tenger is csókol ha partot ér,
    Szoríts szorosan szived fölé.

    Karodba ájulva a fény kigyúl,
    Nesztelen omló sziklához simul,
    Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
    Égő fényeden siklok tova,

    Belőled születek halok meg én,
    Efemer lángod egekig ér.
    Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
    Szilaj hullámon lovagolunk.

    Jelet hasítunk fekete égre,
    Izzón égve hullunk a mélybe.

    Forrás: Lélektől lélekig