A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.
Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
1942. június 1.
Forrás: Versek mindenkinek
Hánykolódom ágyamon;
Szinte fojt az éj, a fülledt,
Csak a falióra lüktet
A sötétben monoton.
Párka, orsód, zurrogásod,
Halk homály, a suttogásod,
Élet, egér-motozásod
Mért izgat úgy, mondd, miért?
Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?
Zokogás vagy számadás? Vagy
Vád az elveszett napért?
Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?
Büntetés vagy intelem vagy?
Szeretnélek érteni –
Szóljatok, éj titkai!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
I.
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka sokat megenged
ehetsz a tiltott gyümölcsből
szerethet az, ki nem szerethet
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
lehullnak a fátylak
talpig meztelen
meglátod, aki nem láthat
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka mindenható
átrepül határt, éveket
léghajós vagy és léghajó
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
mindent lehet, mindent szabad
akit megszólítasz, megjelen
feltámasztod a holtakat
II.
Elalvás előtt
mindig más alakban
közelébb jő a tapasztalhatatlan
zsibbasztóan
a medve álma
dermed egy
fehérebb világba
fészket rakunk az öntudatlanságon
emléktelen dió héjában téli álom
emléktelenség héjában téli álom
menedék-hely az öntudatlanságon
egy zsibbasztóan fehérebb világba
át dermedünk akár a medve álma
közelébb jő a tapasztalhatatlan
elalvás előtt
mindig más alakban.
Forrás: Lélektől lélekig
Mostanában megint későn jövök
haza, éjfél és egy között,
s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
olcsó cigarettával a Lánchídon,
meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
a víz, végtelenül és közönyösen.
De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
hideglelősen fölrítt egy tücsök,
a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
s honvággyal teutánad.
És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
ha megnő a magány és magának énekel.
De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.
Bár az is lehet, nem is a tücsök
jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
egyetlen jajdulással a maga bajait.
Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
bordáim, ereim vasszerkezeteiben
ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.
De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!
S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
és elindultam lassan, álomra hajtani
valahol a fejem, s aludni hajnalig,
mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?
A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor szemed ittasultan
a fák levélkoronáján bolyong
ne kérdezd tőlem
miért késtem el
képtelen vagyok a feleletre
tudom az éjszaka
rég tovatűnt
kireggeledett
ha eléd tárnám az igazat
nem értenéd hogy
hívtak
kértek
rimánkodtak
térdre vetették magukat
számtalanszor
maradj velünk
suttogták nekem a falevelek
és én
maradtam.
Balogh József fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Oly szép ez az éj:
– csak Rád gondolhatok.
Oly kimondhatatlan:
– csak veled nevezhetem.
Mit mondhatok a holdról?
– szerelmünkre gondolok.
Szárnyra kelnek a pálmafák:
– mintha te vetkeznél.
A homokban lépked a szél:
– meztelen lábad követem.
Forrás: Lélektől lélekig
A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
Forrás: Lélektől lélekig
