Címke: éjszaka

  • Nemes Nagy Ágnes: De hallom néha

    De hallom néha. Valaki jár.
    Most körben függöny-fal zizeg,
    foszforos-fekete,
    mint egy ég-magasságú ajtón
    a hold gyöngyfüggönye;
    most valaki. Most kint az éjben.
    Most felnőttes lebernyegében,
    a szárnya apró még, idétlen
    csak térde nagy, mint teve térde,
    s kilóg –
    ujja alatt
    halkan pendülnek a falak,
    a gyöngy, a hold.
    Most széles éj.
    Csenevész fügefák alatt
    egy csengős kecskenyáj halad,
    most a fügék is konganak
    öblükben csengenek a magvak,
    csak még az óriási ég
    fekete-bronz döngése hallgat –
    Ércből rezeg a csönd –
    Aztán füge se kondul,
    a nyáj a láthatár alá
    a némább némaságba fordul,
    nem peng. Nincs semmi. Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Álomfejtés

    I.

    Más az éjszaka igazsága
    más a nappalé
    az éjszaka sokat megenged
    ehetsz a tiltott gyümölcsből
    szerethet az, ki nem szerethet

    Más az éjszaka igazsága
    más a nappalé
    lehullnak a fátylak
    talpig meztelen
    meglátod, aki nem láthat

    Más az éjszaka igazsága
    más a nappalé
    az éjszaka mindenható
    átrepül határt, éveket
    léghajós vagy és léghajó

    Más az éjszaka igazsága
    más a nappalé
    mindent lehet, mindent szabad
    akit megszólítasz, megjelen
    feltámasztod a holtakat

    II.

    Elalvás előtt
    mindig más alakban
    közelébb jő a tapasztalhatatlan
    zsibbasztóan
    a medve álma
    dermed egy
    fehérebb világba
    fészket rakunk az öntudatlanságon
    emléktelen dió héjában téli álom
    emléktelenség héjában téli álom
    menedék-hely az öntudatlanságon
    egy zsibbasztóan fehérebb világba
    át dermedünk akár a medve álma
    közelébb jő a tapasztalhatatlan
    elalvás előtt
    mindig más alakban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: A Lánchídon

    Mostanában megint későn jövök
    haza, éjfél és egy között,
    s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
    olcsó cigarettával a Lánchídon,
    meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
    a víz, végtelenül és közönyösen.

    De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
    hideglelősen fölrítt egy tücsök,
    a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
    hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
    s honvággyal teutánad.

    És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
    ha megnő a magány és magának énekel.

    De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
    ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
    és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
    csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
    vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
    csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.

    Bár az is lehet, nem is a tücsök
    jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
    belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
    a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
    ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
    egyetlen jajdulással a maga bajait.

    Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
    leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
    bordáim, ereim vasszerkezeteiben
    ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
    Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
    pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
    pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
    itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
    s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
    csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
    áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
    az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
    s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
    az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.

    De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
    sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
    milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
    s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
    csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
    a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
    és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
    fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

    S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
    lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
    és elindultam lassan, álomra hajtani
    valahol a fejem, s aludni hajnalig,
    mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

    A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Fölösleges

    Az idő, ha siettetni szeretnéd,
    lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
    eldönteni, hol állsz, kiterjed.
    Ha valaki hajnali fél négykor
    le-föl mászkál a házban, mintha
    az éjszaka széteső darabjait
    szedegetné össze számodra, akkor
    fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
    következő lépése vajon akkorát
    dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
    összes lépése valamiképpen
    benne lehet-e egyben-egyben,
    vagy csak te érzed úgy, miközben a
    következőre vársz. Ő bizonyára
    elfoglalja magát a működéssel, hogy
    belegyömöszölje, beletapossa a világot
    a láthatatlan, de bizonyíthatóan
    mindent elnyelő fekete lyukba,
    amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
    s nagyon kell ügyelnie, nehogy
    kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
    valami, s dehogy gondol arra, hogy te
    éppen róla gondolkozol, s a pokolba
    kívánod, mi több, egyre inkább
    rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
    lehetetlen pontosan behatárolni,
    melyik lakásból, s hogy lakásból
    hallod-e egyáltalán, vagy a
    lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
    kapualjból, netán a koponyád sötét
    boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
    ha fölkelsz, kezedbe fogod a
    zseblámpát és a sarokba állított
    furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
    megnézed a kaput, belehallgatsz az
    utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
    mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
    az érzékszerveiddel közösködő
    közvetlen valósággal, amely, lám, megint
    túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
    ha verekedned kell, s leütnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Luminita Mihai Cioaba: Ártatlanul

    Mikor szemed ittasultan
    a fák levélkoronáján bolyong
    ne kérdezd tőlem
    miért késtem el
    képtelen vagyok a feleletre
    tudom az éjszaka
    rég tovatűnt
    kireggeledett
    ha eléd tárnám az igazat
    nem értenéd hogy
    hívtak
    kértek
    rimánkodtak
    térdre vetették magukat
    számtalanszor
    maradj velünk
    suttogták nekem a falevelek
    és én
    maradtam.

    Balogh József fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Varadero

    Oly szép ez az éj:
    – csak Rád gondolhatok.

    Oly kimondhatatlan:
    – csak veled nevezhetem.

    Mit mondhatok a holdról?
    – szerelmünkre gondolok.

    Szárnyra kelnek a pálmafák:
    – mintha te vetkeznél.

    A homokban lépked a szél:
    – meztelen lábad követem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: A síkság

    A végnélküli hómező
    hiába nézed nem vagy ott
    nincs ki hiányod elüvöltse
    nincsenek prérifarkasok

    nem esik jég nem fúj a szél
    senkinek foga nem vacog
    öles pelyhekben fagy a hó
    hiába nézed nem vagy ott

    nincs ház ahonnan csüngjenek
    kedélyes formás jégcsapok
    nincs semmi forma és kedély
    senkinek foga nem vacog

    hiába nézed hajnalig
    hosszú az éjjel nem vagy ott
    nincs ki halálod elüvöltse
    nincsenek prérifarkasok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Csillag (Az ablak négyszögében)

    Az ablak négyszögében
    csillag alvad
    fekete égen

    egy percet megformál a tompa fény

    sötéten áradnak a fák
    lombban messzi tenger énekel
    a szél függönybe döfi homlokát

    zárt perceden kívül
    csillagod elragad

    a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen

    de a szobában összegyűlt a tér
    sarkokban elmerül

    karszék piros hajlásain
    átlátszón szétterül

    mosdókancsó indázó kék nyakán
    egyhelyben fölrepül

    gyűrűd az asztalon
    gyertya mit nem lehet eloltani

    a szigetet paskolja az éj

    tárgyak hullámverését
    süket héjukban hallani

    ablakkeretben alvadón
    mélybe csügg a szomorúság

    te mennyek ábrás könyve
    a teljes fényű ősi létben
    érintésre becsukódtál

    de szemem tovább fut a fedélen
    ahogy e csillag vándorol
    sok éve előtti sugarában
    pillantás parttalan ürébe

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Rózsaszüret

    Királylánynak kötök ma csokrot,
    piros, fehér és sárga rózsát,
    haldoklik a bús rózsaerdő,
    elvérzik a gallyon a jóság,
    piros, fehér és sárga rózsák.

    Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
    halotti árnyékok osonnak,
    sápadt az éj, sápadt az arcom,
    hideg szelek fújják a holdat.
    Halotti árnyékok osonnak.

    Haragvó rózsákkal verekszem,
    és vérrel áztat száz hazugság,
    cirógatnak virágos ágak,
    alattomos, gonosz cicuskák,
    és vérrel áztat száz hazugság.

    Csurog a holdfény és a vérem,
    a földre vág egy gúnyos ördög,
    eltépi lebegő ruhámat,
    karmolnak égő rózsakörmök,
    a földre vág egy gúnyos ördög.

    Csupa piros seb már az arcom,
    s megyek előre zúzva, marva,
    belém hasít a tearózsa,
    akár a tigris szörnyű karma,
    megyek előre zúzva, marva.

    Mezítlen mellel földre fekszem
    s kacagva talpra ugrom újra,
    egy gőgös ár reám viharzik,
    s szegény, szegény szemem kiszúrja.
    Kacagva talpra ugrom újra.

    Töröm a csokrot, éji kertész,
    vérezve és vakon tusakszom,
    sebes mellem vérszínű rózsa,
    halvány kamélia az arcom.
    Vérezve és vakon tusakszom.

    Temetkezik a csillag is fenn.
    De te ne félj, aludj csak, édes, –
    fehér ágyban fehérlő rózsa! –
    A te csokrod hajnalra kész lesz.
    Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

    Reggelre majd ajtódba botlom,
    vakon, bénán és haloványon,
    véres virágokkal borítlak,
    és a te rózsalelked áldom
    vakon, bénán és haloványon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sorsokat írok

    A Göncölszekér vertacél rúdjából
    tollat faragok.

    A tintasötét éjszaka levébe
    mártom a hegyét.

    Havas mezőkre, vak ködök falára
    sorsokat írok.

    A kemény, konok ákombákomok
    állnak feketén.

    Az angyalok hosszú széltrombitákon
    dalt dideregnek

    s a pólusoktól az egyenlítőig
    zokog az Ember.

    Forrás: Lélektől lélekig