Címke: életigenlés

  • Mészáros Ferenc: Egyszer…

    Egyszer kimerül az északi szél is,
    és minden, amit emelt, vitt magával,
    amit friss ölén becézett, kényeztetett,
    árván tévelyeg majd a világban.

    Akkor már csend lesz, éteri csend,
    és hiába ragyog majd fenn a Nap,
    nem ölel semmi, nem simít fénye,
    porba oldódnak a sugarak…

    Élni! Addig is, amíg fújnak a szelek,
    amíg a bőröd reszketve vágyja
    simítását az elemeknek, éld meg,
    s már nem éltél hiába…

    Csipetnyi az idő, amit a végzet adott,
    szelekre nyílik a szárnya.
    Ússz vele bátran az álmok egén,
    feszüljön lelked vitorlája.

  • Motele: [Holnaptól leszek szomorú…]

    Holnaptól leszek szomorú,
    holnaptól.

    De ma örülni fogok:

    mire jó szomorúnak lenni,
    mire jó?

    Miért fúj a gonosz szél?

    Miért kell keseregnem ma
    a holnap miatt?

    Talán a holnap jó, talán
    a holnap világos.

    Talán holnap még sütni
    fog a nap.

    És nem lesz okom a
    szomorúságra.

    Holnaptól leszek szomorú,
    holnaptól.

    De ma, ma örülni fogok;

    és minden keserű napnak
    azt fogom mondani:

    Holnaptól leszek szomorú.

    Ma nem.

    A verset Motele, egy nyolcéves fiú írta a varsói gettóban. Jiddis nyelven jelent meg a Gazeta Żydowska című gettólapban; Marie Syrkin fordította angolra. A magyar fordító neve ismeretlen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    Szeretek élni.

    Néha persze rajtam is eluralkodik
    a vad, kétségbeesett,
    elviselhetetlennek
    tűnő szomorúság,
    de ha már túl vagyok rajta, tudom,
    hogy pusztán létezni, életben lenni
    nagyszerű dolog.

    Agatha Christie

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Vallomások

    Többé nem remélek. Jöhet
    ellenség, barát,
    jöhet bőkezű idegen: többé nem okoz csalódást
    senki, semmi. Elég volt. Másoktól semmit se várok.
    Az eljövendő korokra nem hivatkozom.
    Magamat igazolni, fölmenteni nem törekszem.
    Többé nem védem magam.
    Nincs erőm naponta újra
    kezdeni és csalódni
    naponta újra. Meguntam az egyformaságot,
    a változást, a világ csodáit. A hiábavaló küzdelmet
    meguntam. Porszemek vagyunk, s a szenvedésnek
    nincs határa a földön. A gondolkodás
    fájdalmat okoz és annyit ér, mint a fohászkodás.
    A barbár tűz így is, úgy is végigsöpör a világon,
    és újra és újra elindul a hajtóvadászat,
    visszatér a megaláztatás, az üldöztetés.

    Legjobb meg sem születni,
    vagy gyorsan
    visszahanyatlani a porba. Öntudatlanul,
    heverni álomtalanul? Sütkérezni mint gyík a napon?
    Az állati lét is elviselhetetlen. A növényi lét is.
    Szenved, a mozdulatlan, árva kő szenved a földön.
    A kocsonyás űrben kettéhasadnak és szétfröccsennek
    a száguldó elektronok, az ősi csillagzatok, spirálok,
    a pörgő, alkalmi alakzatok, a mozdulatlan,
    égi ábrák. A lét bizsergő, tépő fájdalom.

    *

    És mégis! Mi az, ami így
    ujjong bennem?
    Mi az, ami visszatart az önkéntes haláltól?
    Torkomat sírás fojtogatja.
    Miféle gyerekes áhitat űz csúfot belőlem?
    Féltő buzgalommal figyelem a torz világot.
    Minden s mindenki élni akar,
    és jelt hagyni maga után.
    Szétszóródnak a szélben az apró magvak,
    és sziklák repedéseiben, kősivatagban
    megerednek a fák. Lengenek, lombosodnak.
    A gyönge virágok illatoznak, és,
    gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű,
    kiáltják a füvek. Mégis gyönyörű,
    kiáltja lezuhanva a haldokló madár.
    Mégis gyönyörű, kiáltom én is valahára.
    A lét lebegő, könnyű pára,
    gyorsan kioltható, kicsi láng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Bizalom

    Biztos bizalom és szorongás
    váltják fel egymást hű szívemben:
    engem te százszor megpróbálhatsz,
    élet, megbízhatsz gyermekedben.

    Szeretlek én! Zúgó platánok
    fejük csóválják nagy egedben,
    éji felhőid vonulása
    itt tükröződik hű szivemben.

    Ezer év múlva, mint ma éjjel,
    vad tücskök zengnek szerelemben,
    s én szólok hozzád a világba-
    szóródott porban, hű szivemben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Sárban veszett hó

    Fehér hópelyhek, pici melódiák,
    Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,
    Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
    A sárnak.

    Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.
    Óh, szép a Semmi, de jobb a valóság.
    Jobb a sár, mint a köd s mint köd-kertben
    A rózsák.

    Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),
    Te vagy álmok s hópelyhek menedéke:
    Élsz és sarad kacag a Semmire,
    Az Égre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Nevessünk

    Nevessünk!
    -Szenvedtünk már érte.
    Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
    Fessünk virágot kövekre, hóra.
    Felejtsük el, hogy lenne-volna!

    Van mindenünk ami csak számít!
    -Szívünk…
    és könnyünk úgy világít

    Fekete rögökön,
    Tócsákban, sáron,
    Hogy aki keres,
    Az ránk találjon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petri György: Amíg lehet

    Ahogyan megyünk összebújva az
    Iskola utcán fázós-boldogan
    („őszi szerelem” – mondta kis pimasz
    fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

    bár, persze tudtuk mi is pontosan,
    hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
    hogy most már minden utoljára van,
    hogy az öregség tele behavaz,

    de addig itt a kocsma és az ágy,
    addig legyen tivornya, buja vágy
    amíg lehet. És aztán szépen együtt,

    egymás kezét el többé nem engedjük,
    s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
    toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Reggeli áldás

    Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
    és egy nyugalmas, fekete szivar.
    Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
    azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
    az ébredés lázadt szavaival.
    Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
    Itt benn a gyertya olyan halovány.
    Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
    Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
    s most süketen vár és ver tétován,
    hogy beleborzong fűtetlen szobám.

    Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
    És fojtogatja torkom az öröm.
    Micsoda ez a régi-régi emlék?
    Dalolni és sikoltani szeretnék,
    és szállani a hajnali ködön.
    Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
    mint bús gyerekkorom emlékei,
    hogy álmosan gondoltam még az éjre,
    s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
    s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
    a nagy megindulást köszönteni.

    Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
    Még csupa folt és csupa sejtelem.
    Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
    füstöl az út gyászkandeláberekkel,
    és holt magány kong árva tereken.
    Ilyen magányt nem látott soha ember,
    ez a magány csak énvelem rokon.
    Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
    az éj mellett ravatalgyertya barnál,
    így megyek az ájult fővároson,
    s utolsó álmát félve meglopom.

    Fekete bársonyok közt éji pompa.
    Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
    a kórházakba lámpa leng lobogva,
    virrasztó lángok távol ablakokba,
    és éji fényük fájón folydogál.
    Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
    mik éjjel is úgy álltak az uton,
    és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
    dermedt nyakuk sután előre görbed,
    kínos vonaglás reszket álmukon…
    De itt a reggel, én, csak én tudom.

    Egy bérkocsin rohanok most elébe,
    lihegve lesem, merre érkezik.
    Külvárosokba bújok fázva-félve,
    és belenézek szürkülő szemébe,
    megcsókolom didergő térdeit.
    Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
    Itt már az éjjel fátyola szakad.
    Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
    ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
    a percenő fényt várom sápatag,
    nehézszagú, sötét tetők alatt.

    A szívemet széttépem száz darabra,
    s az ébredőknek mind odavetem.
    Az első villamos robog, hozsanna,
    egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
    s zöld fénybe motoz az emeleten.
    Áldott, aki a reggelt nékem adja,
    áldottak e bús, fáradt emberek,
    kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
    szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
    áldottak az alvók, a csendesek,
    s áldottak, akik menni kezdenek.

    Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
    e decemberi deres virradat,
    mely most szivembe, ahol minden átok,
    világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
    nekem, kinek már semmi sem maradt.
    Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
    a tiszta lázak zengő reggelén,
    áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
    mely most megindul sejtető robajjal,
    éj nap között, így még egész enyém,
    s áldott a föld és áldott legyek én.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Kosztolányi Dezső művei)