Címke: életöröm

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Április

    Április, ó, Április,
    Minden csínyre friss!
    Faun-bokáju, vad suhanc,
    Újra itt suhansz!

    Vásott cigánykereked
    Porozza a tereket,
    Repül a szemét,
    Levegőbe parazsat
    Hintegetsz és darazsat,
    Illatot s zenét!

    Némely ingó és rügyes
    Ág végére már
    Küldöd: kússzék az ügyes –
    Katicabogár,
    Mint árbócra egy piros,
    Pettyes zubbonyú,
    Fürge lábú és csinos
    Kis matrózfiú!

    Kémleli a láthatárt:
    Mennyi fény! Mi az?
    S zümmög zengő, napba tárt
    Szárnyakkal: tavasz!

    Szunnyad még a tél-mező,
    Fáradt, vén paraszt,
    Fűszakálla csendbe nő,
    Megcibálod azt,
    Majd meg méznél illatosb
    Szellőfésüvel
    Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
    Lomha szolga, fel!

    Szundikálás volt elég,
    Vár az új robot,
    Mit álmodtál, vén cseléd,
    Krumplit vagy zabot?

    S reszket s kacag a liget,
    Cserje meg bozót,
    Gyenge bőrü testüket
    Úgy csiklándozod;
    Minden erdő egy bolond
    Hejehuja-hely,
    Nincsen még seholse lomb,
    Csak virágkehely:

    Izzad még a levelek
    Vajudó rügye,
    S a szirom már lepereg:
    Csókos szél vigye…

    S átsuhansz a városon,
    Bérházak felett,
    Felragyog sugároson
    Sok vak emelet:
    Reszkető, bibor varázs,
    Vén kémény fala,
    Lányszemszínű kék parázs
    A szelíd pala.

    Mély, sötét udvar felett
    Négyszögű egen
    Táncos lábad emeled,
    Mint halk szőnyegen.

    S padlásablakot, kitört
    Sarkon fordulót,
    Villogtatsz, mint zsebtükört
    Pajkos nebulók:
    Zsupsz! a földre hull a fény!
    S ím a szenny alól
    Nyűtt hang sír, tán a szegény
    Por maga dalol?

    Vak lap-árus: eleven
    Bús utca-szemét
    Sütkérez a melegen,
    S nyitja holt szemét…

    Április, ó, Április!
    Míg tánccal suhansz,
    Látogass meg engem is,
    Víg örök suhanc,
    Hisz egy régi kikelet
    Furcsa reggelén
    Együtt érkeztem veled
    Földi útra én:

    Szólt arany szimfónia
    Napfény-húrokon,
    S bölcsőmnél te, fény fia,
    Álltál, víg rokon!

    Április-testvérem, ó!
    Hol van az a kor?
    Ifjuságom hervadó
    Kankalin-csokor,
    Elpártoltam tőled én,
    Nem veszed zokon?
    Hej, beteg s fanyar legény
    A régi rokon:

    Ha a tavaszt élvezi,
    Nézvén langy egét,
    Bánatát is felveszi,
    Mint szemüvegét…

    Április, ó, Április!
    Símogass, vezess!
    Hadd legyek ma újra kis
    Jó öcséd, kezes,
    Hadd feküdjem tarka fák
    Alján inni fényt,
    Míg arcomba szöcske vág,
    Zöld parittyaként,

    Míg szememre patyolat
    Szirom lengve jön,
    S kis selyem-sátra alatt
    Megbúvik a könny…

    Ó, tán akkor, míg a méz
    Színű nap lehull,
    Bordám közül a nehéz
    Szív is elgurul,
    Imbolyog még, menni fél,
    Majd gyáván, sután,
    Bíbor labda, útra kél
    Tűnő nap után:

    Táncol, ugrik, fellebeg,
    Enyhén száll tova,
    Felfogják a fellegek,
    S nem fáj már soha…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Tiszta és jó

    Csak megmutatták, és most jobban fáj, hogy
    egy pillanatra láttam a világot,
    csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
    – mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

    mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
    barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
    s közös beszédünk egy dologról áradt:
    a bort dicsértük és az éjszakákat,

    zenét imádtunk lámpák fénykörében,
    lelket a más nyelven írt költeményben,
    a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,
    dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

    néztük – a cigaretta hogy virágzik,
    és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
    Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
    bolyongva, szótlan is értettük egymást.

    A boltívek alatt, a századok hajói
    mélyén be jó volt egymásba karolni.
    Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
    perceken hányan nőttek a szívemhez!

    Bocsássatok meg – de túl a határon
    mennyi megértő, szerető barátom
    került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
    milyen hamar megérezték a lelket!

    A lobogás a fontos ott, a láz szép
    áramai, a szemben égő szándék,
    a sugárzó öröm, mely leplezetlen
    kérezkedik szívükhöz a szemedben:

    az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
    mindenki külön öleljen magához!
    És érezzék egy kézfogásról rólad,
    hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

    s egy tekintetük elhitesse véled:
    – szép dologért élsz – és érdemes élned.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött versei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: A Halál-árok titka

    Iszapos, mély, fekete árok
    A Halál-árok.
    Oda kerülnek
    A vén szerelmi csatárok.

    Boldogak, kik vénen szerettek,
    Holtig szerettek:
    Kísérti őket
    Száz, csókos, ifjú eretnek.

    Úgy halnak meg, hogy meg se halnak,
    Ha meghalnak.
    Tanúi lesznek
    Nagy, ölelő diadalnak.

    Ifjak, akik csókolni tudnak,
    Bolondul tudnak,
    A Halál-árok
    Babonás partjára futnak.

    S pihennek a vén, csókos dalják,
    A halott dalják,
    Hanem a csókot
    Jutalmul örökre hallják.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre – Lédával a tavaszban

    Az ő testét s az enyémet is,
    Óh, tavasznak sokfajta nedve,
    Száguldjátok be vetekedve.

    Kicserélődve, fiatalon,
    Szomorú kedvvel, víg haraggal
    Legyünk mi két kárhozott angyal.

    Legyünk a Tavasz gyermekei,
    Kik arcukat vetik az Égnek,
    Kik nedvesek s mégis elégnek.

    Csönd legyen akkor az Ég alatt,
    Bomolva, szökve, válva rügybe
    Mi leszünk a Tavasznak üdve.

    Mi legyünk akkor az Ég alatt
    A legszebb két tavaszi jószág,
    Túlzás, betegség, de valóság.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Nagy László, Táncbeli tánc-szók

    A Bartók-táncegyüttes használatára

    I
    Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
    rámugatnak égiek és földiek.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    jó lennék majd, égetőn ha kellenék.

    Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
    szivárvánnyal írtam be a levegőt,
    átváltozott gyászfekete szalagra,
    hétrét kéne görnyedeznem alatta.

    Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
    majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    hadd mulatok, mikor sírnom illenék.

    II
    Kutya a föld, eb az ég,
    sehol semmi menedék.
    Ne is akarj menedéket,
    amíg benned zeng a lélek!

    Most rúgjon a sarkad szikrát,
    égesd el a világ piszkát,
    aki bírja, kipirosul,
    még a csúf is kicsinosul!

    Forgasd ide, oda is,
    lángoljon a szoknya is,
    elköltözni csúnya volna,
    deszka közé csomagolva!

    Mert mibennünk zeng a lélek,
    minket illet ez az élet!

    III
    Ez a világ ellobban,
    ölelj engem még jobban,
    hajamtól a sarkamig,
    hajnalig, de hajnalig.

    Nem hajnalig – örökig,
    szakadatlan örömig!

    IV
    Oda menjünk, ahol kellünk,
    ahol nekünk öröm lennünk,
    hol a csókok nem csimbókok,
    nem hálóznak be a pókok.

    Aki minket meggyaláz,
    fárassza el azt a frász,
    jó habosra hajtsa meg,
    talonnak se tartsa meg!

    Aki minket meggyaláz,
    gyötörje meg azt a láz,
    pokol legyen lakhelye,
    égjen el a tüdeje!

    V
    Én is nyitok arany torkot,
    mint a rigó, úgy rikoltok.
    Csapkodom a nyári zöldet,
    átnyilalok eget, földet.

    Én is, akit megtalálok,
    pántolok rá aranypántot.
    Úgy szeretem, úgy szorítom,
    én sohase szomorítom!

  • Heltai Jenő: Marianne emlékkönyvébe

    Akit az istenek szeretnek,
    Örökre meghagyják gyereknek,
    Bizakodónak, nevetőnek,
    Az élet útja annak puha szőnyeg,
    Útravalója sugaras derű,
    Mely ólmot színarannyá aranyoz,
    Széppé a rútat, jóvá ami rossz
    És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
    Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.

    A világ annak micsoda?
    Mindennap millió új csoda,
    Sok tarka álom és kevés valóság.
    Tündérek és mesék víg birodalma,
    Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
    Amelyben minden alma aranyalma
    És az marad befőtt korában is,
    Játék az élet, élet csak a játék
    S élet, halál egyformán szép ajándék.

    Maradj gyerek te is hát kis leányom,
    Mosolygó lelkű, üde, friss,
    Maradj gyerek, szívből kívánom,
    Még nagymama korodban is.

    Aki ezt a verset írta
    Nem rigó és nem pacsirta,
    Csak aféle bölcs bagoly,
    Zord romok közt huhukol.

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye,
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)
    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)

    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek,
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab,
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…

  • Heltai Jenő: Casanova

    Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
    Szemét lehunyta egy vidám legény,
    Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
    Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
    De bármi volt is, bármily állapotban,
    Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
    A nagy Jacopo Casanova volt ő,
    S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Maga megírta sok nehéz kötetben
    Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
    Ez immorális és ledér iratba
    A jól nevelt lány bele nem tekint.
    Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
    Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
    De a börtönben, mennyben és pokolban
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Olasz, görög, német, hollandus, angol,
    Lány vagy menyecske mindegy volt neki,
    Heléna, Róza, Toinon, Tereza
    Báját e mű lelkesen hirdeti.
    S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
    Szított szívében újabb vágyakat,
    Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Volt felesége, meghalt, elsiratta,
    Vett másikat s melléje szeretőt,
    Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
    Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
    Nem volt tüzes szívének semmi sem szent,
    És ujjongott, ha új kaland akadt,
    Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
    Az erkölcsös csehek közt valahol,
    Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik,
    S a bokorban fülemile dalol.
    Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
    A szív, e nyughatatlan húsdarab:
    Az Isten megbocsátja bűneit, mert
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

  • Heltai Jenő: Dal

    Az ajkamon még itt az ajkad íze,
    A csókjaidnak édes harmata,
    Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
    Nem ittam lángolóbb italt soha!

    Piros kehelyből, ajkadból ittam,
    Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
    Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
    Ajkadnak annyi, annyi csókja van.

    Mind az enyém, és mind engem bolondít,
    Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
    Hogy félig öntudatlan támolyogjak
    A csókjaid borátul részegen.

    És ki ne józanodjak, amíg élek,
    S ha nyugaton leáldozott napom:
    Dalolva tűnjek el az éjszakában
    A legutolsó csókkal ajkamon.