https://verskucko.com

Címke: életöröm

  • Bodnár Éva: Furcsa vallomás

    Lehet, hogy taszítanak dolgok…
    Sok minden, mit más fontosnak tart,
    engem hidegen hagy.

    Nem hat meg a felszíni csillogás,
    nem érdekel a külcsín – az csak máz.
    Attól a hideg is kiráz.

    Nem vagyok népszerű? Na és!
    Nem építek légvárakat,
    nem gyűjtök csillogó aranyakat.

    „A tudás hatalom” – olvastam valahol.
    A szerénység: erény.
    Kincseimet ezekben mérem én.

    Vannak barátaim, kik jók és igazak.
    Velük vagyok még gazdagabb.

    Hogy mi a fontos? Az, hogy élek,
    és van még, amin kacaghatok.
    S ha elfogynak a vidám percek…?
    Akkor meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Farsangi dal

    Szép úri nép, didergő itt a fény,
    Szükség van itt vidám harangozóra…
    Lecsúszott vén napunk az ég ivén:
    Szép úri nép, hisz ez farsangi óra,
    Édes, pogány, vidám farsangi óra…

    Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
    A lelkünk vers, a lelkünk csupa ének,
    A lelkünk, hej, régibb, mint mink magunk,
    Nagy Pán sípjában ez vala az élet
    S azóta él a vers és száll az ének…

    Szép úri nép, kegyes szívvel fogadd
    Az élet ez örök farsangolóit,
    Ha tapsra készt’, nincs nálunk boldogabb,
    Akár borús, akár tréfás bohó itt,
    Családjuk egy s még mindig egyre hódít.

    Szép úri nép, hej, fordult a világ!…
    Kihuny a gáz… Ős Hellász napja éget,
    Amerre nézek, fény, dal és virág,
    Olimpiának síkja, szines élet,
    Virágeső hull s mámort zeng az ének…

    Szép úri nép, a vér csodás, nagy úr,
    A vérből az életnek titka árad,
    Hiába nyit virág s az ég azúr,
    Hideg a fény, a vérünk hogyha bágyadt:
    A vérből az életnek titka árad…

    Szép úri nép, hallatszik a zene!
    Szaturnusz hív ünnepre deli népet,
    Egy mennyország minden asszony szeme,
    Milyen vágyó, milyen erős legények,
    Éljen a vér, a kedv, a mámor, ének!…

    Szép úri nép, mámorban hinni jó,
    Mámorban hinni földi, boldog, édes,
    Mámort tanít a tarka hisztrió,
    A dal, a hit, a mámor üdvösséges,
    A dal örök, csupán az óra véges…

    Szép úri nép, arcod megváltozott,
    Emlékezünk, mi már régente élünk:
    Farsangi nap mikor leáldozott,
    Óh, mint gerjedtél vágyra, dalra vélünk,
    Emlékezünk, mi már régente élünk.

    Szép úri nép, bágyadt a vér s ideg,
    Olimpiának szentelt síkja néma,
    A lelkünket fagyasztja a hideg,
    Szaturnuszhoz hiába hív poéma,
    Vidám, pogány, farsangi óra néma.

    Szép úri nép, jambus-dal száll feléd,
    Szájam sövényén egy-egy szava reszket:
    Mikor eldobtad a mámor egét,
    Ez a mi népünk ezer édent vesztett,
    Mi vonszoljuk, hej, a te bús kereszted!

    Szép úri nép, didergő itt a fény,
    Szálljon csoda e kis harangozóra,
    Frissülj meg, vér, te bágyadt, lomha, vén,
    Fakadj ki multból, valamelyik óra,
    Édes, pogány, vidám farsangi óra!…

    Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
    A szó, a dal legyen a régi máma,
    Szent mámorral teljék fáradt agyunk,
    Ez a világ ma itt a Pán világa,
    Mi dédapánk, a nagy Pánnak világa…

    Szép úri nép, ez itt egy más világ,
    Az időből kitépett ez az óra,
    Sirász e hely, hull reánk a virág,
    A mult s jövő jöttek találkozóra
    S nagy Pán vigyáz e szép találkozóra!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,

    már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,

    a fénynek, mely reggel beárad a házba,
    az ablaknak, melyen át kinézek,
    a levegőnek, melyet belélegzek,
    az ételnek, melyet magamhoz veszek,
    a víznek, mellyel szomjam oltom,
    a tűznek, melynél melegszem,
    a ruhának, mely befedi testem,
    az ajtónak, melyen át a szabadba lépek,
    a földnek, melyen járok,
    az útnak, melyen sétálok,
    a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
    a falevélnek, mely elém hull,
    a fűnek, melyet nyírok,
    a magnak, melyet elültetek,
    a zöldségnek, melyet magam termesztek,
    a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
    az erdőnek, melybe vágyom,
    a papírnak, melyre írok,
    a ceruzának, melyet közben fogok,
    a terasznak, hova munka után kiülök,
    a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
    a széknek, melyben helyet foglalok,
    az estének, mely felváltja a nappalt,
    a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
    a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok,

    már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik…

    A hársfa mind virágzik,
    a csíz mind énekel,
    a lomb sugárban ázik,
    csak szíved alszik el.

    Nyílnak feléd a lányok,
    mint ékszer-ládikók –
    nem is figyelsz utánok,
    kedved beszőtte pók.

    Már csak hitet szeretnél,
    szolgálnád Ég-Urát,
    minden hiút levetnél,
    viselnél szőrcsuhát.

    A hársfa mind virágzik,
    a csíz mind énekel,
    a lomb sugárban ázik,
    csak szíved alszik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Fölötted egy csillag

    Mert nem egyszerre járja át
    a boldogság a testet:
    előbb csak a tekinteted
    száll a tárgyakra vissza,
    s derengő emlékeidet
    kezded megint szeretni.

    Aztán a puszta levegőt
    zamatosabbnak érzed,
    s hosszan, türelmesen figyelsz
    mások nehéz szavára;
    utóbb, ha egymagad vagy is,
    nemcsak magadra gondolsz,
    s rövidülnek bár napjaid –
    a jövővel beszélgetsz.

    S lassan otthon érzed magad
    szerveid vadonában,
    felejted beteg csontjaid –
    életed végtelenség.
    Megállsz a földön, rengeted –
    nem fordul ki alólad;
    és egy jószóra fölrepülsz
    a villogó egekbe.

    Pedig nem történt semmi más,
    csak a rend helyrezökkent:
    kerengtél árván, céltalan
    a gomolygó sötétben,

    s fölötted egy csillag kigyúlt –
    nyíló arany pupilla –,
    beragyogta a létezés
    megtestesült csodáit;

    lombokból lugast kerített
    a füstös városoknak,
    kicsalt egy röppenő mosolyt
    a csüggedt emberekből;

    elhívta tévelygő szíved
    az úttalan utakról,
    testvéreire mutatott
    a vad testvértelennek;

    s mert másban lelsz magadra csak
    – értette ő a titkod –,
    most benned él, s te benne élsz,
    egybe-szőtt csillag-ábra;

    s tudod, már többé nem hagy el
    tündöklő tisztasága.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Napszonett

    A vén diványon hentereg a Nap,
    Magával hozta erdők illatát
    S kinek örömből semmi sem maradt,
    Vidultan nézem én kopott diák.

    Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
    Aranyhajával elborítja arcom,
    Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
    Ölébe békén árva főmet hajtom.

    – Ó Nap, a csókod új életre kelt,
    Ha símogat selyem hajad, még élek;
    Rossz idegem új ösztönökre lelt.

    Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
    Az éjnek oly riasztó árnya van
    S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

    1. okt.

    Forrás: MEK

  • Benyó Judit: SZERETLEK

    Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
    a vihart, a táncot és az utazást,
    ahogy jó álmaimat, reményeimet,
    ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
    ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
    szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
    ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
    szeretem.

    Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
    szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
    szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!

    Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
    nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
    ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
    a vadgesztenyék illatát szeretem,
    szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
    szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
    sötétvörösre a látóhatárt,
    ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.

    Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
    ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
    díszes fácánok repülését szeretem,
    ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.

    Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
    szeretem,
    ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
    szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
    ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
    szeretlek, mint a természet egészét,
    mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,

    Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
    ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
    ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
    ahogy a vidámságot szeretem,
    nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
    ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
    vadkacsákat, halakat szeretem,
    amikor bolondosan a folyóba buknak,
    szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
    szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
    amikor fütyörészel,
    szeretlek, amikor nevetsz,
    még soha senkit nem láttam így nevetni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Mikor az újhold sikoltott

    Barátomhoz egykor kimásztam
    az ablakon, a mészcsöppektől
    kékcsillagos állványokon,
    mikor az újhold sikoltott.
    Illatozott a gyantás deszka.
    A mészhegyek is lábra keltek,
    fehérizzású elefántok.
    Meszes csillék mint óriás
    bölcsők, billegtek a holdban
    s tudtam, hogy nem halhatok meg.
    Ó ti gyönyörű mulatások,
    ti ragyogó szerb citerások,
    sírig peng hozzám húrotok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Monológ életre halálra

    Úgy mint az őrült szerető szeret
    vizes fejjel, beomló ég alatt
    taposni őszi fasor avarán:
    e földön úgy szerettem járni én.
    Vagy mint utas idegen városokban,
    ki első este sétaútra megy,
    ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
    megizzad s boldog révületben érzi,
    hogy álmainak városába ért,
    hol minden új: a kirakatok fénye,
    a kávéházi italok színe,
    a sok sétáló – mintha ünnep volna –
    s a szabadság vad kakukkfű-szaga
    s vágyik maradni már itt mindörökre –
    mint ő, úgy voltam e világgal én.

    Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
    páratlan, ritka s múló fenomén.
    Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
    először és utólszor látod ezt.”
    Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel
    és szóval láttam, mintha reggelig
    meg kéne halnom – és mindezt azért,
    mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
    nem lesz barát, se bor, se ébredés.
    Érez így más is, de agyába gyűri.
    Ám én a homlokomban hordtam ezt.
    Súgólyukából tudatom csak egyre
    fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
    S e szikra itt a nemlét vasfogói
    között, a lét csodája, hogy vagyok,
    a pusztulás fogatlan állat-ínyén
    még felvillanó szentjánosbogár,
    az ellentétek izzó sistergése
    s az elmúlás örökös, csontig vájó
    tudata: ezek adtak életemnek
    ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
    ezek tettek bolonddá, mámorossá,
    s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
    kastélyt a puszta létből énelém.

    Ittasan a föld egyszeri borától,
    reáfonódva, úgy öleltem át
    minden fogalmat, tárgyat és személyt,
    mint részegek a lámpaoszlopot.
    Így lett világom szép. A csillagég
    gobelinekkel tapétás múzeum,
    a tér három dimenziója körben
    élmény-bálákkal telt raktár, ahol
    órám számlapja tizenkét személyes
    terített asztal s másodperceim
    nehéz mézcseppek csöppenései.
    Így lettem én a föld szerelmese,
    a nagy rajongó, felhők Rómeója,
    holt városok alatt a trubadúr,
    gót csipkedíszek faragója rímben
    s éjféli fürdés pogány ünnepének
    mezítlen papja, míg időm lejárt
    s eltűntem én, a múló fenomén
    a fenomének örök tengerén.

    (Recsk, 1952)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Verseghy Ferenc: A’ Boriszák

    Ha holnapot megélem-e?
    Azt én nem tudhatom.
    De, hogyha holnapot megélem,
    Azt jó bor mellett elhenyélem,
    Bizonnyal mondhatom.

    Forrás: www.eternus.hu / Verseghy Ferenc: A’ Boriszák