Címke: életöröm

  • Petőfi Sándor: Szerelem és bor

    Azt mondom, amit mindig mondok:
    Ne háborgassanak a gondok,
    Ne háborgassanak bennünket!
    Legyen vidámság, tréfa, nesz;
    Ifjak vagyunk és ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Járjunk a szerelem kertében,
    Virág ott nyílik minden lépten;
    Ha meg talál tüskéje szúrni:
    Illatja gyógyulást szerez.
    Szeressünk! mert erőnk szeretni,
    Idő jártával odalesz.

    Midőn a szerelem kertében
    A nap tikkasztón süt az égen:
    Térjünk hűs árnyékú lugasba
    A borgyümölcs tőkéihez.
    Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
    Idő jártával odalesz.

    E kép a legszebb élet képe;
    Adjunk érette bútt cserébe.
    Mint fellegekre a szivárvány,
    Reánk mosolyogni fog ez,
    Ha majd derengő ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Ady Endre: Vén faun dala

    Pogányok üdve: érlelő nyár,
    Nyüzsgő világ, por és salak –
    Én, bús faun, karom kitárom
    És áldalak, megáldalak.
    Sugáros útjaid bejárom,
    Ha sugár nincsen is velem:
    Én vagyok a legvígabb koldus
    Aki dalol – az útfelen…

    Pán ébred. E fáradt világra
    Egy új világ reszketve készül,
    Egy új világ karját kitárja
    S mi meghalunk ez öleléstül.
    Jön új világ: Jön a szilajság,
    Jön a gyönyörök új világa,
    Örök nyara lesz majd a vérnek
    S júniusnak örök virága.

    Óh, szent pogányság, jövel, jövel már,
    Várnak a bénák és az épek,
    Én legjobban, ki nem tudom, csak:
    Hiszem azt, hogy szép az élet…

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Somlyó Zoltán: Tercinák a vigaszról

    Örülj a tavasz-újulásnak!
    A sugarak új ágyat ásnak
    a vágyódásnak.

    Hozsannát zengj a friss vetésnek!
    A magvak új utakat vésnek
    a cselekvésnek.

    És csókot ints a kis pataknak!
    Bölcsője, – akik benne laknak –
    a kis halaknak.

    Vigaszt remélj szárnyán a szélnek!
    Mert benne új erők beszélnek
    ezer veszélynek.

    És a veszélyt ne féld! Az Égre
    tekints, ha estél tűzre, jégre,
    megsegít végre.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

    Drága kincsem, galambocskám,
    Csikóbőrös kulacsocskám!
    Érted halok, érted élek,
    Száz leányért nem cseréllek.
    Megvídító orcácskádat,
    Csókra termett kerek szádat
    Ha a számhoz szoríthatom,
    Zsuzsiét nem csókolgatom.

    Óh, hogy kótog a kebeled,
    Melyben szívemet viseled!
    Óh, milyen szép az ajakad
    S arany láncra méltó nyakad!
    Karcsú derekadon a váll
    Halhéj nélkül is szépen áll;
    Nem úgy ám, mint a Mancié,
    Vagy a majd megmondám kié.

    Szép a hajad szép szála is,
    Ha kis csikó hordozta is,
    Nem akasztott ember haja,
    Mint a Trézi rőt vuklija.
    Édes a te danolásod,
    Jérce-forma kotyogásod:
    Kittykottyod innepi ének
    Bús szívemnek, szegénykének.

    Ha bánatim közlöm véled,
    Egy szódra lelkem megéled;
    Ha jókedvem csucsorodik,
    Általad megszaporodik.
    Mikor hideg szelek vagynak,
    Elveszed mérgét a fagynak;
    És mikor a hév nyár lankaszt,
    Nékem te megfrissíted azt.

    Óh, ha téged nem láthatlak,
    Be óhajtlak, be siratlak!
    S ha képed kezembe akad,
    Szememből örömkönny fakad.
    Téged hordozlak útamban,
    Téged ölellek ágyamban;
    És valahányszor felkelek,
    Szerelmedről énekelek.

    Együtt be sokszor feküdtünk,
    Bár soha meg nem esküdtünk!
    Az éjjel is, csak megintsem,
    Együtt hálunk, ugye, kincsem?
    Óh, ha szívünk szerelmének
    Kis zálogi születnének,
    S ott ülnének hosszú sorral
    A kuckóban, tele borral!

    Bárcsak a feleségemmel
    Téged cserélhetnélek fel,
    Hogy fiakat, leányokat
    Szűlnél, apró kulacsokat:
    Zsanám meg kulaccsá válna,
    Borral mindég színig állna.
    Az ő bőre úgyis csikó,
    Beléférne négy-öt akó.

    De jaj, engem ide-tova
    Elvisz a Szent Mihály lova,
    Szerelmed megemészt végre,
    És te maradsz özvegységre.
    Keserves sors! adjatok bort!
    Lakjuk el előre a tort;
    Ami menne más kutyába,
    Jobb, megy a magunk torkába.

    Akadtam még egy bankóra,
    Kit szántam szemborítóra:
    De vakságtól ki már nem fél,
    Minek annak a szemfedél?
    Kincsem, violám, rubintom!
    Itt az utolsó forintom:
    Érted adom ezt is, tubám!
    Csak szádhoz érhessen a szám.

    Óh, csókollak, óh, ölellek!
    Míg moccanok, míg lehellek:
    Tested tegyék holttestemhez
    És ezt az írást fejemhez:
    „Útas, köszönj rám egy pint bort:
    Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
    Kedves élete-párjával,
    Csikóbőrös kulacsával!”

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kaffka Margit: Fényben

    Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
    Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
    Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
    És ősz fejemmel magam maradok.

    Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
    A darvak búcsúzása idején
    Ráérek majd jövők titkát keresni,
    S borongva sírni emlékek ködén.

    De ki töpreng édes tavaszi reggel
    Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
    Mikor csillámos, szőke napsugárral
    Végigragyogja útját a jelen…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon

    Az áprilisi délutánon
    dalt hallani egyszerre, távol.
    Az illatos, japáni égből
    hull a napfény és hull a zápor.

    Tömjénez a tavasz a légben,
    virágos ágon kancsi fény ég.
    Kis, ideges lányok kacagnak,
    veri az ördög a feleségét.

    Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
    agyunkba rózsaszínű láz kap.
    Vékony, ezüst esőfonálon
    dévaj angyalkák citeráznak.

    Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
    Villám se lobbant, ég se dörgött.
    De láttuk a két ősi titkot:
    itt járt az Angyal és az Ördög.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK

  • Illyés Gyula: Április

    Forog a vízimalom, be jó
    rádgondolnom a vízimalomról!
    Repül a vadgalamb, be jó
    rádgondolnom a vadgalambról!
    Míg körül megtavaszodik.

    Ahány rezzenést tesz a föld,
    be jó,
    veled cinkosan összeölt.

    Fütty harsan, felhő utazik
    Ég, csillagaival, rét, illataival,
    be jó,
    veled titkosan összevarr.

    Sőt a sárban a cinke-lábnyom.

    Be jó tudnom, és be jó látnom,
    minden terád is tartozik.

    Élsz, velem, ezen a világon!


    Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája

  • Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

    Tudom, semmi, de semmi közötök
    hozzám, butuska tücskök a fű között,
    mégis jólesik azt képzelni, hogy
    mikor, így, este, ablakot nyitok,
    nekem üzentek, sok hű kis barát,
    lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
    és hogy amiként szobámba a rét
    vigasznak lengeti be fűszerét,
    a hömpölygő, meleg szénaszagot
    s benne az ezer szikra csillagot
    s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
    olyan lélekkel, köszöntésetek,
    úgy építitek, hangokból, puha
    zenéből, ide, az ágyam köré,
    az izgatott nap romjai fölé,
    azt, ami örömünk volt valaha,
    közös örömünk: a nyugodt csodát,
    a zengő, boldog, nyári éjszakát.

    Forrás: DIA