Címke: életút

  • Berzsenyi Dániel: Osztályrészem

    Partra szállottam. Levonom vitorlám.
    A szelek mérgét nemesen kiálltam.
    Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
    Izzada orcám.

    Béke már részem: lekötöm hajómat,
    Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
    Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
    A heves ifjút!

    Bár nem oly gazdag mezeim határa,
    Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
    S nem ragyog szentelt ligetek homályin
    Tíburi forrás:

    Van kies szőlőm, van arany kalásszal
    Bíztató földem: szeretett Szabadság
    Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
    Kérjek-e többet?

    Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
    Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
    Mindenütt boldog megelégedéssel
    Nézek az égre!

    Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
    Itt is áldást hint kezed életemre,
    S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
    Gyenge dalodra.

    Essem a Grönland örökös havára,
    Essem a forró szerecsen homokra:
    Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
    Itt hives ernyőd.

    Forrás: Arcanum

  • Vargha Gyula: A bölcső és a koporsó között

    Rég elhagyám az enyhe révet,
    Hátam megett már évre évek
    Úgy torlanak, mint tengerár,
    S új rév, koporsóm csendje vár.
    Csalóka fény nyomát csapáztam,
    De néha gyöngyöt is halásztam,
    S azt képzelém bolond-vakon,
    Hogy kincseket visz csolnakom.
    De most, hogy már a révbe térek,
    Látom: a gyöngyök mit sem érnek,
    S kaviccsal partra szállni kár,
    Hadd nyelje bé a tengerár.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Reviczky Gyula: Agglegény karácsonya

    Ha elközelg a szent karácsony
    (Örömnek éje, áldalak!)
    S angyalka jár kis csöngetyűvel,
    Hol gyermekek zsivajganak:
    A házhoz tartozók szemében
    Mosolygó békefény derül.
    Mindenki vígad a családban,
    Az agglegény busúl csak egyedül.

    Vannak talán jó ismerősi,
    A kik meghívják szívesen?
    Mit ér! az agglegény e körben
    Karácsony-este idegen.
    Az egygyé tartozó családdal
    Érzése, kedve nem vegyül.
    Csak elmereng, busul magában.
    Mily szomorú sors lenni egyedül.

    És mennél hangosabb a kis kör,
    Annál inkább elmélyed ő.
    Az ifjuság elszállt fölötte.
    S ki még hozzá megy, lesz-e nő? …
    Óh, mert olyan sivár az élet
    Feleség és család nélkül.
    Köznapnál szomorúbb az ünnep,
    Nem ízlik a falat sem egyedül.

    Leverten tér rideg lakába,
    S vádolja némán önmagát:
    Elvesztegetted ifjuságod’,
    S újat az ég többé nem ád.
    Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
    Nyüg nélkül élsz, függetlenül…
    Ah, annál nehezebb leszen majd
    Utód nélkül halnod meg egyedül!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    érkezni bölcsen a világba,
    hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
    gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK

  • Gyurkovics Tibor: Állomás

    Lekapcsolódsz, mint egy vagon
    a tehetetlen kocsisorból,
    továbbütődsz a vasakon,
    a vasutas már rád se gondol,

    pedig tele vagy még teherrel,
    melletted jár a gyorsvonat.
    Kissé raknak. Aztán egy reggel
    megmérik tiszta súlyodat.

    Forrás: —

  • Tóth Árpád: Elég volt a vágta

    Lassan, lovam, lassan,
    Elég volt a vágta;
    Vén legénynek tempós már a
    Kengyelvasba hágta.

    Minek is nyargalnánk?
    Hová? Ki elébe?
    Itt is, ott is örök cudar:
    Egy a világ képe.

    Lobogni lélekkel
    Haszontalan próba,
    Míg mi élünk, nem lesz más e
    Veszett Európa.

    S hiába legyezget
    Holmi tavaszféle,
    Mindegy az már, öreg csontnak,
    Tavasz van-e, tél-e?

    Dirmegünk, dörmögünk,
    Bajszunk, kedvünk kajla,
    Nem kell már a szerelem se,
    A parázna frajla.

    Édes kábulatra
    Könnyebb szerzet vágyjon,
    Ordas, lompos régi búkkal
    Hálunk mi egy ágyon.

    Fringiánk is vesszen!
    Az ifjabb fegyver
    Hadd csattogja, hogy ő minden
    Ócska vaskót megver!

    Majd eléri őt is
    Idején a balság –
    Hányja farát, míg lehet, a
    Csikó-fiatalság!

    Mindegy már minékünk
    Szerda vagy csütörtök,
    A nagyságos angyal vagy a
    Tekintetes ördög!

    Tempós lassúsággal
    – Elég volt a vágta –
    Szép egykedvűn átkocogunk
    A másik világba.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit – Hajnali ballagás

    Adjátok nekem,
    adjátok vissza nekem
    a hajnal-okozta mámort,
    a könnyű szívvel
    ballagó hajnali tábort.

    Megyek a dértől-dercés úton,
    távol a bútól.
    Fagytüskék égnek ereimben.
    Hajnal van, s fájhat minden,
    csak a szívem nem.

    Ti deszkapallók,
    a szürke sárból kiaranylók,
    életen átringó hidak,
    ha rátoklelek,
    a könnyű győzelem gyönyöre itat.

    Gyönyörű,
    bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
    a lélek hűs földje felett
    tüzijáték, mit jajlehelet
    fújt ki, didergő tűzpalota.

    Öt érzékem de friss még,
    csudáikat rávésték
    sárgöröngyök és paloták,
    – úgy lépj elém jelen világ:
    most a csoda a mérték.

    Csoda vagy te is, ballagó,
    angyalhajadra hull a hó,
    s nem is vagy tán jelen,
    nem segítesz, ha elesem
    te sem, de senki sem.

    Halálom se legyen más;
    borzongó hajnali ballagás,
    csodák és alvó idegek.
    Halál zajtalan angyalai,
    hajnalban vigyetek.



  • Nagy László, Jártam én koromban, hóban

    Jártam én koromban, hóban,
    húzott az álom.
    Mást kerestem, s mellém te álltál,
    kardél mellett felnőtt virágszál,
    sebzett virágom.

    Húszévem elveszett, s érzem,
    te lész a vígasz.
    Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
    szádról szóló harmonikáddal
    föl-fölvidítasz.

    Engem a szépség, a vígság
    csodásan éltet.
    Érte égek, hogy megmaradjak,
    bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
    kócból a mézet.

    Köröttem kúsza az élet,
    kúsza a sorsom.
    Vértezz hittel, hűséggel állig,
    akkor én a halálos ágyig
    beléd fogódzom.


  • Kristina Calu: Voltunk

    Egyszer voltunk
    Hol nem voltunk
    Élet útján vándoroltunk

    Egyik nap egyenesen
    A másikon görbén
    Hol fejünk lehajtva
    Hol felemelve büszkén

    Kézen fogva, szerelemben
    Háborúban, kételkedve
    Örömtelin, kacagva
    Búsan, magunkra maradva

    Megbántva és megbocsátva
    Bírtuk egymást maradásra
    Ketten, aztán sokasodva
    Ránc költözött az arcunkra

    Lassul a ritmus
    Halványul a szem
    Szürkül a koronánk
    De még emlékszem

    Hogy táncoltunk
    És álmodtunk
    Hogy ketten együtt
    Itt voltunk