Címke: életút

  • Dsida Jenő: Fizikai kísérlet

    Kísérletezik a jó Isten,
    a bölcs Professzor,
    mert furcsa dolog az a lejtő
    és furcsa dolog az a kis golyó
    és furcsa dolog az a nagy futás:

    egyenletesen mindig gyorsuló.

    A Magasságból indul el az ember
    – mert a kis golyó mi lehetne más? –
    s célok felé viszi,
    színek felé viszi,
    szeretetbe viszi,
    mélységekbe viszi
    a gátnélküli őrült rohanás.

    Gördül a golyó, rohan a golyó!
    lobogó lánggal benne izzanak
    a nem-nyughatás dübörgő csatái, –
    s senki se tudja Istenen kivül,
    hogy hol az állomása
    s törve, vagy épen mikor fog megállni.

    1924. október 3.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Váci Mihály: Láng és tövis

    A tetteim csak lábnyomok a hóban,
    tévelygő és gyér, olvadó jelek,
    alig rajzolják ki a téveteg
    irányt, amerre lassú távozóban
    a hófúvásos időn át megyek.

    Mint kerítésen át a labdarózsák,
    kísérnek emlékező jószavak,
    tiszta egem sistergő gyanúk zsongják,
    s megyek magas izzású áramok alatt.

    Nyomomban széjjeltaposott galóca:
    lobban a pletyka: – hidd csak el!
    A legendám kigyúl, mint csipkerózsa,
    s ki jön felém majd saruit leoldva,
    szeresse lobogásom – töviseivel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    A bölcsesség nem állomás, ahová egyszer megérkezel. A bölcsesség maga az út; a te bölcsességed az, ahogyan utazol rajta. Aki túl sebesen vágtat, nem látja a tájat.

    Tatiosz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Sors-vonalak

    Valami furcsa kristály-belső,
    hatszögek, gyémánt-vonalak,
    körzővel, vonalzóval húzott
    hálózat, min az én halad,
    ma oda, holnap vissza megy.

    Drágakő-mélyi erezet,
    vagy menetközben tetovált.
    Improvizált vagy tervezett?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Az ifjúságon immár…

    Az ifjúságon immár túljutottam,
    Napjaim lejtése már nem szilaj,
    Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
    És simán, mint a hűvös, bús olaj.

    Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
    Lelkem olaja…….eség,
    Megkenni véled a vén szenvedések
    Sajgó hegét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Via Vitae

    Oly kicsi kunyhó,
    csak meghajolva lehet belépni.
    Odabenn kiegyenesülve,
    szemközt egy ajtó:
    lám, mégegy szoba,
    már nagyobb.

    Onnan nyílik mégegy, és mégegy,
    ez már oszlopcsarnok, tágasság, ragyogás,
    benn bál van, táncos forgatag, sokadalom,
    és mindenfelé sok széles szárnyas-ajtó

    akkora termekbe, hogy fedelük alá
    a felhők beúsznak, benn szakad az eső,
    vagy a mennyezetről süt a nap.

    Termek, teli erdőkkel, hegyekkel,
    tengerekkel, levegővel,
    már nem látszanak a falak.

    Tovább nincs is fal, se padló,
    csak a rögös, füves föld, és tető sincsen.
    Aztán az alap is elenyészik,
    űrben jár a láb,
    hova lett a kunyhó, ahová beléptél?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Abu Ali Ibn Színá: Négysoros

    Bár tudnám, ki vagyok – bár tudnám, mért vagyok -,
    világ bódultjaként mily úton ballagok?
    Örülnék szüntelen, ha rám jó sors ragyog,
    s ezer szemmel sírnék, ha fájdalom sajog.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Merre és hová?

    mintha most kezdődne el az életem
    választanom úgy kellene
    pedig lassan már véget ér

    itt állok ismét az utak kezdetén
    leköpdösve kifosztva üres kézzel
    öregedve is álmodozó balga kamasz

    elhiszem amit hitetve mondanak
    a keserű tapasztalatok dacára
    őrzöm a csenevész lángot

    etetem a tűz falánk kutyáit
    a csontjaimat mardosó mohó pofákat
    nem tudom mi végre mást nem tehetek

    attól tartok erősebb akarat ez nálam
    hiába választanék más célt más utat
    általa ismét csak ide jutnék

    nélküle még ijesztőbb jégvilágba

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János: Ötven felé

                   Ötven felé kivetjük önmagunkból
                   mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,
                   s oly komor, fönséges lesz a lelkünk,
                   olyan hideg és kongó, mint a templom.

                                  Kosztolányi Dezső: Ötven felé

    Akárhogyan kanyarog az út
    lehet emelkedő lehet völgymenet
    a végső megaláztatáson kívül
    sok meglepetést
    számunkra már nem tartogat
    Mégis mindenki másként fogadja
    az ismerős maskarákat
    a kísértő démonokat az unt helyzeteket
    Más-más rögeszmét követve gázolunk előre
    folyvást fogyatkozva meg-megtizedelve
    s újabb tizedelések felé közeledve
    Védjük és óvjuk ami még menthető
    ami ideig-óráig még becsülhető
    egy-egy önzetlen jótanácsot
    kéretlenül kapott emberi gesztust
    A hamis prófétákat alantas céljaikról
    előbb-utóbb mi már biztosan fölismerjük
    hiába varázsolnak a semmiből
    egyszarvút galambot és bárányt
    kavargó színes káprázatokat
    Akik a világi hatalomra törnek
    gyorsan lelepleződnek
    Akik önös érdekeikért föláldozzák
    a többiek életét és sorsát
    a vesztükbe rohannak
    Ilyesféle bölcs szavakra futja csak erőnkből
    pedig tudván tudjuk
    az ember irányítható és gyarló
    s az élete mint szélben a mécsláng
    kioltható egyetlen fuvintásra
    És mégis csodákra képes
    ha önmagán túláradva egyszer
    teremtő képzeletére bízza magát
    ha elfogadja és vállalja a szabadságát
    A lét esélyét a gazdátlan reményt
    táplálni és megőrizni kevés a szó
    s most már a mi feladatunk volna
    botcsinálta fogadatlan prókátoroké
    imbolygó és botladozó pasasoké
    Ám nem tudom lesz-e elég erőnk s hitünk
    türelmünk ügyességünk és ravaszságunk
    hogy az előttünk járók példáját követve
    átmentsük a hétköznapok sivatagos tájain
    a gyanúsítgatások és a vádak poklain
    a hiúságunk szakadékos vak homályán
    Vajon képesek leszünk-e a lemondásra
    elhányni és hátrahagyni érte minden egyebet
    az életünk árán is védelmezni amíg lehet
    hogy sértetlenül világoljon akkor is
    mikor már nem leszünk

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Vándorúton

    Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést
    és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam,
    járom az utat külső és belső törvény parancsa szerint;
    porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam,
    de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam,
    sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.

    Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával,
    társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond,
    az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom;
    a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenet űzött,
    hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust,
    hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.

    Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre,
    elvergődtem a vak tilalmak lélekvesztő zegzugain át
    a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;
    mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet,
    innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt
    minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.

    Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan:
    a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este,
    a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek;
    és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust,
    elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort,
    és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.

    Forrás: meglepetesvers.hu