Címke: életút

  • Sík Sándor

    Könyvek

    Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
    Simogatom a könyveket:
    Egy emberélet könyveit.
    Egyszerre kicsusszan kezemből
    Amelyet éppen porolok, a könyv
    És felemeli hökkenetes ujját
    A Kérdező, ki lelkemben lakik.
    Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
    Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
    Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
    Lettél-e ember legalább?
    Mondd, mire vitted?

    Hát mire vittem?
    Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
    És annál is kevésbé filozóf.
    De szent az is, hogy mint a levegőt,
    Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
    Testnek, léleknek minden pórusával,
    Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
    Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
    A kásahegybe,
    Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
    A tények és az eszmék és a titkok
    Önnönmagukat minden pillanatban
    Megszázszorozva szűlő tengerébe.

    Eltelt az élet, színültig vagyok:
    Tudom immáron ama legtudóbbak
    Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
    Ám ez a semmi: homorú fele
    A domború Mindennek. A valóság
    Vízként csorog ki markoló kezemből.
    De minden nappal tisztább és fehérebb
    És érzőbb lesz utána a kezem.
    A valóságot be nem foghatom,
    De megmaradt, enyém az értelem
    És szomjúságom és kíváncsiságom
    És szenvedélyem arra ami van,
    Égőbb mint valaha.

    Mennyivel élőbb ez a szenvedély
    És mennyivel több nekem a Valóság,
    Mint ahogyan a húszéves agyacska
    Képzelte és szomjazta a világot!
    Úgy nézek vissza most az egykori
    Apró világra, oly értő mosollyal,
    Mint kavicsokkal játszó unokáját
    Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

    De visszanézni rá nem érek én,
    Amint nem értem húszéves koromban.
    Engem az tüzel ma is, ami vár még,
    Ami jövendő és elvégezendő:
    Ami feladat, ami küldetés,
    Ami a könyvek élő lapjain
    Szemembe villan annyiszor: az Út,
    Az út a végtelen felé, ahol
    Látássá lesz a vaksi tudomány
    És ahol inaszakadt szellemem
    Ujjal tapintja majd a Létezőt.
    Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
    Amikor felszakad a fátyol
    És rám borul a Léttelen Valóság
    És megmutatja mérhetetlen Arcát
    Az Aki Van!
    Mint anyamellre szomjas csecsemő,
    A megmutatkozásnak ünnepére
    Úgy kellene repesnem boldogan –
    De jaj, szemem fényszülte csillagát
    Még tartóztatják kozmikus ködök,
    Éretlen énem, pislogó szemem!
    Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
    Ki még oly tenger láthatót se láttam!
    Hogy tárhatnám e két apró szemet
    Oly tágra, hogy elférne benne minden,
    Mikor nem érnek akkorára sem,
    Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
    Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
    Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
    Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
    Ki magadnál is magadabb!

    Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
    Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
    Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
    A szent valóság szelletéből,
    Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
    Betűt, igét, embert és életet,
    Csillagokat, világokat.
    Ölelj magadba égen és a földön
    Minden tudhatót és ölelhetőt,
    Mindent ami van: mindent ami elfér
    A szünhetetlen fakadó, szülemlő
    S újjászülemlő belső végtelenben.

    Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
    Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
    És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
    Egy az igazság: nézni kell,
    Végig, mindvégig nézni kell
    És telni, nőni, nyúlakodni, érni
    És többé lenni tenmagadnál,
    Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
    Mikor felpattan benned a Valóság
    És kiviláglik, hogy mi vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mentovics Éva: A nagymama tavasza

    Mondd csak, nagyi: a te hajad
    mitől fehér, mint a hó?
    – Tudod kicsim, télbe léptem,
    de nem bánom, így a jó.

    Hajdanában kobakomon
    szőke tincset fújt a szél.
    Tudod, mikor tavasz táján
    a kis bimbó útra kél;

    szirma, mint a könnyű selyem,
    színe pompás, zsenge, friss,
    mint a mezők aranyhaja…
    olyan volt rég nekem is.

    Később, mikor nyárba léptem,
    ragyogott az ég nekem,
    s nemsokára anyukádat
    dédelgette énekem.

    Csodálatos évek jöttek,
    nem feledem soha tán,
    milyen boldog volt családunk
    nagyapókád oldalán.

    Aztán, mikor édesanyád
    egy ifjúban párra lelt,
    a Nap minden sugarával
    örömtáncát járta fent.

    Hosszú évek teltek, múltak;
    fényes nyarak, szép telek…
    ezerszínű őszünk múltán
    hajamra már dér pereg.

    De tudd kicsim, szép a tél is,
    mert a tavasz aranyát
    mióta élsz, drága kincsem,
    a te lényed adja át.

    Forrás: szeretem a verseket

  • William Blake: Az angyal

    Az Angyal – születésem elnöke –
    Így szólt: „Kéj- s kedvből gyúrt lényecske, te,
    Menj, szeress, Földi Hívság ne vonzzon sose.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc: Vonatok

    A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
    Az indulók. Az újságot, vígságot
    hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
    tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
    Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
    nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
    Vashidak. A szemafor épp pirosat
    mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
    áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
    vesztegel. Órák, napok, századok
    vesznek el. Rándulva, lódulva
    indul, füttyent, tolat, sínt vált
    a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
    kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
    áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
    tolongva a csarnokon áthömpölyög.

    Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
    Szemünk ki a sötétbe mered.
    Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
    lunk. Utunk – örök. Váltókon,
    végtelen vágányokon kattog a
    kerék, hidakon átdörög. Meddig?
    Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
    Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
    Talán nem is mi utazunk? Hisz
    messzire, jaj, messzire mindig
    csak mást visz a vonat, s míg
    végképp nyoma vész túl a kanya-
    ron, árvultan intünk utána
    a kiürült peronon.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

    I.

    Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
    egy kofferrel, mely a hazája volt
    s az esti, szürke panziószobában
    Natasja balvállára ráhajolt
    s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
    úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
    akkor hajnal felé így szólt Natasja:
    „Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”

    S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
    s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
    de a diáklány, ha kérdezték érte,
    csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
    Kimosta ingét, ruháját kefélte
    és szava lett számára a parancs;
    az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
    Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.

    S mikor már végigjárták kettesében
    Bécs városának őszi parkjait,
    egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
    az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
    S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
    fehér bundában kihajolt felette.
    Az utcasarkon gesztenyét vett magának
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    II.

    A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
    nem árulta el soha, mire vágyik
    s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
    a firenzei dóm összes gyertyáit.
    Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
    az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
    s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
    a Kurfürstendamm lámpái alatt.

    És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
    úgy kezdődik, mint minden szerelem;
    most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
    és két hét múlva lefekszel velem.”
    Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
    F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
    s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen
    tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
    mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
    ezüsttálcán.

    És aztán egy fél évig
    cigarettáit ő gyújtotta meg
    és minden este puncsot főzött néki
    s szép német teste néki volt meleg.
    A Zoo alatt, a villanyóra mellett
    találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
    De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    III.

    A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
    együtt mentek ki és tudták, hova.
    Fricinek hívták és vörös hajához
    jól állt a szürke garniszálloda.
    Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
    de gint ivott veszettül s köpködött.

    És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
    hátrasandított és megesküdött,
    hogy mától fogva többé nem lesz céda
    és F. Gy.-vel marad csak ezután.
    A vén falakról hullott a tapéta
    s azontúl ketten laktak egy szobán.

    Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
    vagy, csak szokásból, az utcára ment.
    F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
    ha másnap reggel végre megjelent.
    Belerúgott, megverte és kidobta
    s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
    Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
    alázatosan mindig visszajött.

    S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
    gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
    cigarettáit rádobta az ágyra
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    IV.

    S F. Gy. megjárta így a félvilágot
    és látta, hogy minden játékban nyert,
    s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
    mikor egy nap megjött az Éva Scherff.

    Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
    és rászegezte kihívó szemét,
    mely olyan kék volt, mintha a sarkában
    egy ibolyát préseltek volna szét.

    S mikor a Dómtéren leült mellette,
    olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
    akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
    hogy márványból van-e a milói Vénusz.

    Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
    angol cigarettákat és meg se hallotta,
    hogy F. Gy verseket liheg,
    fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
    pimasz volt és szeszélyes és hideg,
    hét találkából csak egyen jelent meg
    néhány gyors percre; mindig sietett
    és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
    vallott neki; lenézte és kínozta,
    megsértette és gyűlölte s kidobta
    s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
    s feszes selymekbe csavart drága testét,
    melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
    neki, csak neki nem adta oda.

    De ezt az egyet nem tudta elfeledni
    soha, soha, soha.

    (Miskolc, 1933)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Marion Zimmer Bradley: Idézetek

    „Soha nem volt és nem lesz könnyű dolgunk!
    De a reményekkel kikövezett út kellemesebb az utazónak,
    mint a kétségbeeséssel teli, bár mindkettő ugyanoda vezet.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Lehetett így is

    A Galaxisban lebegő Lélek voltam csak,
    aztán az Anyám testében levő magzatba
    zuhantam, gyermekként megszülettem,
    s majd Emberként halok meg…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Prohászka Ottokár: Kő az úton

    Gondolod, kerül életed útjába
    egyetlen gátoló kő is hiába?
    Lehet otromba, lehet kicsike,
    hidd el, ahol van, ott kell lennie.
    De nem azért, hogy visszatartson téged
    se, hogy lohassza kedved, merészséged.
    Jóságos kéz utadba azért tette,
    hogy te megállj mellette,
    nézd meg a követ, aztán kezdj el
    beszélni róla Isteneddel.
    Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
    küld azzal az akadállyal neked.
    S ha lelked Istennel találkozott,
    utadba minden kő áldást hozott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: A csikó

    Vályogházba születtem télen,
    Egy-szalmára egy pej csikóval,
    Velem egy nevet kapott ő is.

    Mikor a szavak hámjába bújtam
    S egy-két egymáshoz illesztett szót már
    Elég jól elmakogtam – a csikó betéve tudta
    A csengettyűk minden nyelvét,
    S a fával rakott szekérbe fogva
    Anyja mellett
    Elég jól megállta helyét
    a hámban.

    Amikor én négyéves lettem csikónkat
    Már lónak nevezték,
    Büszkén viselte a nyerget a nálánál
    Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.

    Amikor iskolába kerültem
    A mi lovunk
    Kukoricáért járta egy hétig a
    Mezőséget, a szárazság idején.
    Amikor városon nevelkedtem

    A mi lovunk
    Tejet, almát, birset és otthonsült-
    Kenyeret hozott a szénával bélelt
    Szekér derekában.

    Amikor katonának mentem
    A velem egyszerre azon a régi télen született
    És nevemet viselő pejlovunk
    Vénségtől kábán pusztult el a
    Falu fölötti kiszikkadt mezőn.

    Kányádi Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig