https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

    Fák, csillagok, állatok és kövek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Ha messze voltak tőlem, azalatt
    eddig is rátok bíztam sorsukat.

    Énhozzám mindig csak jók voltatok,
    szeressétek őket, ha meghalok.

    Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Te, homokos, köves, aszfaltos út,
    vezesd okosan a lányt, a fiút.

    Csókold helyettem, szél, az arcukat,
    fű, kő, légy párna a fejük alatt.

    Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
    tanítsd őket, csillagos éjszaka.

    Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
    csempészd zsebükbe titkos aranyad.

    S ti mind, élő és halott anyagok,
    tanítsátok őket, felhők, sasok,

    vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
    vigyázz reájuk, hatalmas világ.

    Az ember gonosz, benne nem bízom.
    De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

    Igaz rokon, hozzátok fordulok,
    tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

    tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
    szeressétek, akiket szeretek!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lemondás

    Nem elég, nem elég, nem elég,
    ami kell, ami jó, ami szép,
    nem adott, ami nincs, de lehet,
    nem adott soha még eleget,
    és semmise sohase sok,
    nyugodni sose tudok,
    mert ami kellene nékem,
    sehol a földön, az égen
    nincs az az egyesülés,
    nincs az a teljesülés.

    Amire érzék és gondolat
    sóvárog, silány mind: szomjamat
    oltani nincs italom,
    üres a legnagyobb jutalom,
    ha mindent el kell majd veszteni,
    semmit sem érdemes kezdeni,
    hisz életem, az egész,
    csak egy és olyan kevés,
    hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
    nyomora végtelen.

    Megyek én, megyek én innen,
    kicsi e földön itt minden,
    s csak ha a lélek előre
    már a Kevés szeretője,
    csak akkor van nyugalom,
    csak annak van jutalom,
    csak annak egyesülés,
    csak annak teljesülés,
    csak annak földön és égen,
    sohase, sohase nékem.

    Inkább, mint újra csalódás,
    jöjjön előre lemondás:
    nem kell már énnekem semmise,
    ne legyen barátom senkise:
    vetem halálba ágyamat,
    sivatag lepje vágyamat, –
    pusztulj, sok nagy célom,
    egy maradt s elég ez:
    várni, míg hóhérom,
    az isten, kivégez.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

    Reggel óta ülök a parton
    és nézem a hullámokat.
    Mint csendes őrült, szakadatlan
    fecseg a víz, nő és kicsap,
    aztán függönyként lezuhog
    a szirtről, ahol heverek,
    és rögtön új rohamra indul
    s játékát sohsem únja meg.

    Minden percben vagy tizenötször
    idehabzik a végtelen,
    sebezhetetlen ölelése
    ugrálva fut a köveken;
    mint az idő, oly óriás
    és oly puha az ereje,
    nézem és oly kicsi vagyok, hogy
    csak játszani tudok vele.

    Hát játsszunk tovább, moss körül,
    tenger, te hánykódó idő,
    lüktesd föl rám perceidet,
    örök-eleven temető;
    az óra reggelt és delet
    mér ki, tegnapot s holnapot:
    saját magadban ringva te
    az öröklétet mutatod.

    Játsszuk, öröklét, a halált!
    Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
    Partodon már évezredek
    múltak el ép ily csendesen;
    múljék el ez az egy nap is,
    ez az egy ember, aki csak
    vendégnek jött most messziről
    és nézi hullámaidat.

    Játsszunk, élet, te óriás,
    örökkévaló őrület!
    Tolmács nélkül is értem én
    érthetetlen beszédedet:
    magamnak vendég, neked annyi, –
    neked még annyi sem vagyok…
    Egy őrült fecseg és a másik
    várja a lemenő napot.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Takarodó

    Most hát pihenjünk:
    leszerelnek a megvert
    hadseregek,
    szünetelnek a vándormadarak
    légijáratai, megállnak
    a leggyorsabb gyorsvonatok, és
    majd csak lenyomja lázainkat
    orvosunk, a reménytelenség.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál;
    nézd: Polyphemos megvakult:
    nincs már szüksége monoklira,
    hogy udvaroljon Theokritos
    szép lányainak; mindenfelé
    sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
    a kereskedelem előnyeiről, függöny után
    alszik a hang húrban, fuvolában,
    befelé fordultak a távcsövek
    s végül
    legkedvesebb halottaink fölött is
    eloltjuk a gyertyákat.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál
    s a halál a lélek ágya:
    párnája feledés,
    takarója csönd
    s megbékült álma maga az isten.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Tihany partján a hegy alatt

    Együtt szöktünk a hegyeken át,
    gyönyörű volt a Bakony,
    a napot csókoltam szemeden
    s fiúsra nyírt hajadon.

    Gyönyörű voltál, de lelkemet
    árnyék futotta be:
    csókoltál, mint aki nem akar
    gondolni valamire.

    Gyönyörű volt az éjszaka,
    a holdfényes Bakony,
    s másnap már a tihanyi nap ragyogott
    a hajadon.

    Tihany partján a hegy alatt
    szeretőknek lakni jó.
    Boldogan tartotta az eget
    kék karjaiban a tó,

    és jártuk a koranyári vetést
    és szedtük a pipacsot
    és néztük a sirályt, ahogy
    a vízbe le-lecsapott,

    és este a csöndesedő csalogány
    bedalolt az ablakodon
    és éjszaka hét csillag ragyogott
    szemeidben és hajadon.

    Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
    Mért vagy hát oly szomorú?
    Nem kell már, aki vagyok, az
    a csúnya, szegény fiú?

    Megúntál? Elpattant a varázs?
    Sírsz, s nem tudod, miért?
    A tavi tündér gyöngyöket ad
    a könnyeidért.

    Most megy le a nap, részeg ragyogás
    az alkony gyönyöre:
    úgy csókolsz, mint aki nem akar
    gondolni semmire.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elég volt a vágta

    Lassan, lovam, lassan,
    Elég volt a vágta;
    Vén legénynek tempós már a
    Kengyelvasba hágta.

    Minek is nyargalnánk?
    Hová? Ki elébe?
    Itt is, ott is örök cudar:
    Egy a világ képe.

    Lobogni lélekkel
    Haszontalan próba,
    Míg mi élünk, nem lesz más e
    Veszett Európa.

    S hiába legyezget
    Holmi tavaszféle,
    Mindegy az már, öreg csontnak,
    Tavasz van-e, tél-e?

    Dirmegünk, dörmögünk,
    Bajszunk, kedvünk kajla,
    Nem kell már a szerelem se,
    A parázna frajla.

    Édes kábulatra
    Könnyebb szerzet vágyjon,
    Ordas, lompos régi búkkal
    Hálunk mi egy ágyon.

    Fringiánk is vesszen!
    Az ifjabb fegyver
    Hadd csattogja, hogy ő minden
    Ócska vaskót megver!

    Majd eléri őt is
    Idején a balság –
    Hányja farát, míg lehet, a
    Csikó-fiatalság!

    Mindegy már minékünk
    Szerda vagy csütörtök,
    A nagyságos angyal vagy a
    Tekintetes ördög!

    Tempós lassúsággal
    – Elég volt a vágta –
    Szép egykedvűn átkocogunk
    A másik világba.

    Forrás: MEK