Címke: elmúlás

  • József Attila: ELMARADT ÖLELÉS MIATT

    Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
    ha feküdtem s anyám még odajárt.
    Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
    hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
    nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
    vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
    De az még ostobább,
    hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

    Makacs elmulás tolja a világot
    maga előtt, mint bányász a szenet,
    melyet kifejtett, darabokra vágott.
    De mélyben, egyben él, aki szeret.
    Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
    káprázata volt, ami visszatartott,
    hogy míg a hold haladt,
    nem fogózhattam beléd azalatt?

    Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
    csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
    s nem is uszhattam a sodorral szembe
    kedves öledben!… Hol volt az öled?…
    Mig itt hadart s hazudozott az óra,
    te fölbámészkodtál egy dobogóra
    s a szétterült ütem
    hálójában remegtél nélkülem.

    Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
    harisnyádon ha egy szem leszalad!
    Most szerelmünkből kivált s kellemedben
    egy ölelés örökre szétszakadt.
    Az a müvész pörölt az elmulással –
    tanuskodj néki! De velem, ne mással.
    Tudd meg már, mi a gond.
    Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

    1936. nov.–dec.


  • József Attila: JUDIT

    Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
    be kell gyújtani.
    Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
    mint a hajdani

    hidegek idejében, még mikor, kedves,
    nem öleltelek,
    mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
    nem vagyok veled.

    Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
    s félelmetesebb.
    Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
    ha már szétesett.

    Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
    Merengsz még? Aludj,
    egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
    s rám ne haragudj.

    1936. okt. eleje

  • József Attila: AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

    Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
    akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
    aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
    vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
    aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
    azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

    Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
    napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
    s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
    s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

    Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
    mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
    föláll és szertepillant és hirtelen megindul
    és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
    ott lappang, elvezetni a távolokon által,
    két oldalán a búcsút integető fákkal.

    Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
    azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

    1936. okt.

  • József Attila: BALATONSZÁRSZÓ

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.

    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.

    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –

    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,

    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.

    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám

    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,

    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.

    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.

    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    1936. szept.

  • József Attila: LOVAS A TEMETŐBEN

    Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
    Kit csókkal vár a Nap leánya,
    Kitárul két temetőkapu
    S belovagol búsan-frissen
    Az álmok kapitánya.

    Bukott vezér, könnyet is hullat,
    Bús daccal bolyong szerte-széjjel,
    Lova már nyihog, gödröt kapar,
    Riadtan várja. – Sok a sír
    S fut a Holddal az Éjjel.

    Uj hant előtt sóhajtva áll meg,
    De kemény marka vasba szorul.
    És megy és jár sok sír között
    – Még a Hajnal is kacagja –
    Részegedve, botorul.

    Lovára borul. Visszaüget,
    Búcsút int minden hulla-rögnek.
    S az eliramló lovas után
    Álomtemetőből vissza
    A vágyak dübörögnek.

    1922 első fele

  • JUHÁSZ GYULA Ősz

    Opálos színei bágyadt ködében
    Leszáll reám a kora alkonyat,
    Kései tűzrózsák nyílnak a réten
    S az égen a mély csöndesség fogad.
    Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
    És sötétben hallgat a tó
    S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
    Mint altató.

    Hűs szele húz át az ősznek a réten,
    Fázik a lelkem, érzi a deret,
    Keresnék valamit a messzeségben,
    Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
    Oly hirtelen borult az est fölébem
    S az ősz oly gyorsan rámtalált,
    Úgy állok itt a hervadó vidéken,
    Mint a topolyafák.


    👉 Kattints a címre a teljes vershez


  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.

  • Arany János: “A tölgyek alatt”

    A tölgyek alatt
    Sokat űltem másszor,
    De meg is bántam
    E hibámat százszor:
    Jutott nekem érte
    Keserű falat;
    Dehogy űlök többé
    A tölgyek alatt!

    A tölgyek alatt
    Verset gabalyíték;
    Ment, – homlokomat
    Sem verte veríték;
    Vesszőt futa, – hétszer
    Föl meg le szaladt
    Érte szegény kis vers:
    “A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Én űlni ne merjek,
    Miután lettem
    (Magam írom) gyermek” –
    Nagy ménkü levélben
    Jött parancsolat –
    “Avagy írjak prózát
    A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Beteg, ősz poéta
    Leűlhet ugyan,
    Ha nehéz a séta:
    Hanem aki hatvan
    Telet ért s nyarat,
    Az versbe ne fogjon
    A tölgyek alatt.

    “A tölgyek alatt
    Öreg hernyók másznak,
    Melyek ifjan mint
    Lepkék karikáztak;
    Eg a világ rende,
    (Visszára halad):
    Aki hernyó, másszon
    A tölgyek alatt!

    “De tölgyek alól
    Pindusra ne másszon,
    S ott mint fiatal
    Ne is hadonázzon;
    Mi vagyunk, babért ki
    Ott mostan arat:
    Ő fogja be száját
    A tölgyek alatt!”

    Mert tölgyek alatt
    Üte lantján csorbát,
    S lánglisztje közé
    Elegyíte korpát:
    Most, ha mi lisztlángot
    Őrölt e garad,
    Mind korpa ez egytől:
    “A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Babérjain űlve
    Még élhet ugyan,
    Nem irígylem tűle:
    Hanem irjon már más,
    Ki fiatalabb
    S nem rímel a b-re
    Igy: “tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt” –
    Küldöm kritizálva:
    Minden sora bűn,
    Minden szava szálka.
    Nincs benne sem érzés
    Sem egy gondolat,
    Csupa üres léggömb
    “A tölgyek alatt.”

    “Ki a tölgyek alatt,
    Noha csúzos karral,
    Üstökbe nem áll
    Egy nyári viharral,
    S ha érzi szelét, már
    Gyáván beszalad:
    Hogy’ is írna az jót,
    A tölgyek alatt!

    “A tölgyek alatt –
    Felhők szeme rebben” –
    Van-e szép, vagy kép,
    Vagy értelem ebben?
    “Felhők szeme” ilyen
    Csoda-bogarat
    Képzelni… ha cédrus,
    Nem tölgyek alatt!…

    “Ám, tölgyek alatt
    Hiú vén poéta
    Megszokta nagyon
    Olvasni nevét a
    Rossz verssel, amelytől
    Már fű-fa szalad…
    Úgy ontja örökké
    A tölgyek alatt.

  • Arany János: A RAB GÓLYA

    Árva gólya áll magában
    Egy teleknek a lábjában,
    Felrepűlne, messze szállna,
    Messze messze,
    Tengerekre,
    Csakhogy el van metszve szárnya.

    Tűnődik, féllábon állván,
    El-elúnja egyik lábán,
    Váltogatja, cserélgeti,
    Abban áll a
    Múlatsága,
    Ha beléun, újrakezdi.

    Szárnya mellé dugta orrát,
    Messze nézne, de ha nem lát!
    Négy kerítés, négy magas fal;
    Jaj, mi haszna!
    Bár akarna,
    Kőfalon nem látni átal.

    Még az égre fölnézhetne,
    Arra sincsen semmi kedve:
    Szabad gólyák szállnak ottan
    Jobb hazába;
    De hiába!
    Ott maradt ő, elhagyottan.

    Várja, várja, mindig várja,
    Hogy kinő majd csonka szárnya
    S felrepűl a magas égig,
    Hol a pálya
    Nincs elzárva
    S a szabadság honja kéklik.

    Őszi képet ölt a határ;
    Nincsen rajta gólyamadár,
    Egy van már csak: ő, az árva,
    Mint az a rab,
    Ki nem szabad,
    Keskeny ketrecébe zárva.

    Még a darvak hátra vannak,
    Mennek ők is, most akarnak:
    Nem nézi, csak hallja őket,
    Mert tudja jól,
    Ott fenn mi szól,
    Ismeri a költözőket.

    Megkisérté egyszer-kétszer:
    Nem bírná-e szárnya még fel;
    Hej, dehogynem bírná szárnya,
    Csak ne volna
    Hosszu tolla
    Oly kegyetlen megkuszálva!

    Árva madár, gólya madár,
    Sohse nő ki tollad, ne várd,
    Soha többé, fagyos télig;
    Mert, ha épen
    Nő is szépen:
    Rossz emberek elmetélik!

    (1847)

  • Arany János: SZŐKE PANNI

    SZŐKE PANNI

    Szőke Panni henyélve ül,
    Mégis cifra, majd elrepül;
    Apja földje és tinója
    Mind fölment már viganóra.

    De az apja mégse’ bánja,
    Mert kisasszony a leánya,
    Ő maga is boldog jobbágy,
    Elengedik a robotját.

    Sem szántani, sem aratni,
    Csak a vékát kell tartani:
    Az uraság színig adja,
    A kasznár meg el se csapja.

    Szőke Panni felmegy Pestre,
    Még ott is az emeletre,
    És az apja – dehogy bánja!
    Nevelőben a leánya.

    Nevelőben jó dolog van:
    Sok kisasszony lakik ottan,
    Szép úrfiak, szép huszárok
    Járnak mulatni hozzájok.

    Mi lelt téged szőke Panni?
    Fiatal vagy még meghalni;
    Képeden volt egy pár rózsa:
    Hova lett ily hamar róla?

    Mi lelt téged Panna lyányom?
    Elfonnyadtál, szép virágom,
    Jer, kiviszlek a mezőre,
    Éledjen a lelked tőle.

    Panni nem szól, görnyedve űl,
    Olyan rongyos, majd elrepűl;
    Vidd ki apja, vidd mezőre,
    Szép, virágos temetőbe.

    (1847)