Ha le nem írom, elszáll a gondolat.
Ha el nem fogom: az ihlet elrepül,
mint felhő, amely fölöttem göndörül,
mint szellő, ahogy elsuhan az éjben.
Időm sürget: – Ne tétovázz hát tétlen,
csak írd, amit az éj sugall neked,
míg ébren virraszt nyugtalan szellemed…
adj jelt, míg éled a percnyi életed!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Azt mondják, hogy a szív égő
sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre
inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.
Talán azért,
mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak
hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó
sirály
keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző,
ólom,
bármi, ami öl…
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se
szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tölgyfáról tépek levelet,
Piros, mint orcámon a szégyen.
Hol a tavasz, a merészségem?
Futnak a vert-had fellegek.
Özvegy fák zokognak a réten.
Arcom ökörnyál illeti.
Letépem, új lebeg előmbe,
Hogy szememet lágyan bekösse.
Ítélet szavát zengeti
Az ősz. Így fordulok az őszbe.
Habzik a völgy. Ég, füstölög,
Úgy kúszik utánam az erdő.
Mint vad a kigyúlt rengetegből,
Mint sebesült, mint száműzött,
Vergődöm régi életemből.
A város balról feldohog,
Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
Mentsd szívedet a rengetegbe,
Vagy még tovább e hegysorok
Lépcsőin föl a fellegekbe.
Könnyű vagyok és szomorú.
Mint ajtó mögül, melyet untan
Valami vad zajra becsuktam,
Csak úgy követ a gond, a bú.
Mert távozni már megtanultam.
Hagytad el már hű kedvesed,
Mert lánc, minél hívebben csókol?
Léptél ki egy nap állásodból,
Mert… épp mert cél felé vezet?
Így nézek szét én már e dombról.
Kötélen, szakadék fölött,
Lángok közt egy sovány ösvényen,
Haladnék golyók özönében.
Mert ki közönybe öltözött –
Mert nem érhet már semmi éngem.
Mint szép vad, mocsárba zuhant,
Ártatlan, nagy, őskori állat,
Nyög foga közt sebnek, csapdának
A nép még valahol alant.
Elér foszlánya jajszavának.
Ó, éltetőm, pegázusom,
Aki még röpíthettél volna
Magas és hősi régiókba,
Melyekről már csak álmodom:
Szabadság! – kilőttek alólam.
Emlékem annyi, mint e rőt
Ligetben a madár. Csipegnek.
Ó, szálljatok, fürödjetek meg
Délen; a tengerek fölött
Új dalt tanuljatok fülemnek!
A madarak, a madarak!
Éles repítések a kéken
Feszülő évszak szövetében.
Fülsértőn hogy mállik – szakad
Festményem, égi tervezésem!
Országok, tájak, szigetek,
Melyekbe reményem vetettem,
Mint gályák süllyednek köröttem!
Mindegyiken egy szűz eseng,
Míg a hab szájába nem fröccsen…
A jelen puszta sziklapart.
És lent a tenger… A múlt is néma.
Egy emlék kicsap néha-néha,
Fut vissza, vinnyogva szalad.
Gyémánt-nyál száradó tajtéka.
Egy elszabadult vak király
Kering és zokog a sötétben.
A vastag habok tetejében
Száll föl-alá, mint a sirály!
Gyermeki sípláda kezében.
Hallgassatok mindannyian.
Dalomat meg ne zavarjátok,
Mely messzehagyva a világot,
Mint álmodozó madár suhan.
Lebukik, ha fölriasztjátok.
Magam vagyok. Oly egyedül,
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
Fajtájabeliként ölel meg.
„Hogy vagy?” Egy percre földerül
Arcom. Neki se szólok többet.
Azon a felhőn ülök én,
Abban a rózsaszín ligetben,
Mely az alkony vizében lebben
S átsuhanva a fény körén
Eltűnik lila rejtelemben.
És közben ittlent botozok.
Csikorog a nyers kavics alattam,
Akár a dac fogam közt hajdan.
Idézgetem a kóstolót:
A lázadást, mibe haraptam.
Csend van bennem. Ömöl a csend.
Mint vad ragály, amerre lépek
Csenddel fertőzöm a vidéket:
Erjed szívemben odabent
Egy világrésznek elég méreg.
Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szívében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?
Nem életemet fájlalom.
Csak azokét, akik kísértek.
Meg-megálltak, botolva léptek,
Arcraborultak félúton
A harcos, ifjú szenvedélyek.
Tudjátok, hogy mit kaptam én?
A szörnyű gyász után a torban
Mit ittam én egyre mohóbban,
Micsoda észvesztő, tömény
Mámort, hogy megvigasztalódjam?
Mily képek, mily kápráztató
Világok gyúladtak agyamban!
Részegült ajakkal szavaltam:
Az ember jobbra váltható!
Ezt hittem abban a tavaszban.
Jönnek tavaszok, mik az ő
Arcát idézik, mint a gyermek
A régi kedvest és szerelmet,
De az a hév, az a Jövő,
Mely enyém volt, az nem éled meg.
Érintem ámulva magam.
Már magamat is hogy feledtem!
Mintha más élt volna helyettem.
Próbálom hangom hangosan.
Megállt a lég is? Alig rebben.
Így múlt el hát az életem –
Keltem a reggeli haranggal.
Zengett a táj, mint könnyű kardal,
A ház füstjében kényesen
Nyújtózott egy munkátlan angyal.
Úsztam vígan a víz alatt.
Föld alatt, kormos alagútban.
Vonaton, karok közt aludtam.
Hány ország, test, szív, gondolat
Fürdetett, míg ide jutottam.
A szolgaság, a butaság,
Mint az ősz nyirka, a tél lucska
Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
Amelyen lépdelek tovább,
Kalapomat szememre húzva.
S ha kővé válhatna a vád,
S kövek és golyók repülnének,
Válaszra akkor sem állnék meg.
Mert elhagyott az ifjúság:
Tudom okát a büntetésnek.
Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
Nehéz sarába bár a földnek
Áruló gyökerek kötöznek,
Tanuld el életed csúcsán
Vad pátoszát a szál fenyőknek.
Forrás: mek.oszk.hu
Hány napja lehet még a Napnak?
Lángolni istenigazából?
Seregélyek most szüretelnek.
Mennyi van még hátra a nyárból?
Mit csináltam ezen a nyáron?
Éltem, szerettem, elmerengtem.
Ha jön az őszi szemtől-szembe
És itt talál még mindig engem,
Ha itt hagynak tavaszig engem,
Jó lesz nekem a ködben, szélben
Bujdosnom, amíg mód adódik,
Aztán eltünnöm észrevétlen.
Ha jön az őszi szemtől-szembe,
Nyomát se lelje rettegésnek.
Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
Adassék azt felelnem: Élet.
Forrás: mek.oszk.hu
Csend van, nagy a csend most nálunk,
Szívünk sötét borulásban.
Anyád sír…, alig halljuk,
Apád sír…, meg nem valljuk,
Körülöttünk elmúlás van.
Amit tettél, tán jól tetted,
El-elmondjuk egy nap százszor,
De hiányzol az ebédnél,
Felkelésnél, lefekvésnél,
Reggel-esti imádságkor.
Mert a helyed most már üres.
Az is marad már örökké.
Keserű vád csorog bennünk,
Jóvá nem lehet már tennünk
Soha többé…, soha többé…
Soha többé itthoni ágy,
Itthoni hang soha többé.
Jobb is tán, ha meg nem érted,
Mit kínlódunk, sírunk érted,
Most már tudjuk…, mindörökké.
Itt a ruhád, hétköznapi,
Eltaposott kis cipőd,
Most már mind kincs, emlék, álom,
Mindennél több a világon.
Hogy letelt itt az időd!
Hát, kislányom, csak így vagyunk.
Most tudtuk meg, mi a bánat.
Sír, ami nincs betemetve,
Név, ami nincs elfeledve,
Kulcs, mely nem nyit semmit már.
Elszórt percek, elszórt napok
Most heggyé nőttek mellettünk.
Elmúlt utunk csak most látjuk,
Hogy lépted hiába várjuk.
Nagyon-nagyon árvák lettünk…
Régi kis leveleidet
Összeszedem…, összeszedem…
Simogatlak, úgy, mint régen,
Ha nevettél a meséken,
Bizony, ritkán…, ha meséltem.
Csupa emlék, csupa tegnap,
Eliramló percnyi évek,
Kis bölcsődben itt vagy újra,
Mezítláb kavicson futva,
S könnybe fúlnak az emlékek…
Ez már így lesz, míg magunk is
Nem válunk majd szálló köddé.
De küszöbünk át nem léped,
Ajtót már nem nyitunk Néked,
Itthoni csók, öröm, jóság
Elment Véled… mindörökké…
Forrás: mek.oszk.hu
Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.
1942. szeptember 28 – november 14.
Dési Huber István emlékére
Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
a multat és e bomlott éveken
virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
nem bírta más, csupán az értelem,
s az bírta volna még. De megszökött a test,
szived megállt, a festék megmeredt,
üres maradt a karton és a vászon,
kezed nem méláz már a lap felett;
árván maradt világod és világunk,
sötéten színes, fölmért s tág világ;
bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
s a dési templom és a dési fák.
A sorsod ellenére voltál mester
és példakép. Hivő, igaz, okos;
a munkáló idő emel ma már;
hiába omlik rád sír földje most,
a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
de megtanul majd s többé nem felejt el.
S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
a külvárost, a tájat, társait;
mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
vagy tűzfalat, mert minden arra int:
„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.”
Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
1940
Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
alkonyi tájakon égi játék.
Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
a mélyben élek, néma kövek között.
Némuljak én is el? mi izgat
versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?
Ki kéri tőled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
sírba se tesznek, a völgy se ringat,
Szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
mit néki mondok és megértik
nagyranövő fiak és leányok.
1939
JANUÁR
Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.
1941
FEBRUÁR
Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.
1941
MÁRCIUS
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt,
s zajong a március.
A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.
1941
ÁPRILIS
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.
1939
MÁJUS
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
1941
JÚNIUS
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.
1941
JÚLIUS
Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.
1940
AUGUSZTUS
A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.
1940
SZEPTEMBER
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.
1940
OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.
1941
NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? nem is félek talán.
1939
DECEMBER
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
