https://verskucko.com

Címke: emlék

  • Somlyó Zoltán: November

    Ó, november, fűtött szobák szüretje!
    Ó, bús szívem: novemberi vidék!
    Ó, téli ablak ködös köntösében
    ti ráncos vállú szőlővenyigék.

    Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
    ó, parfőmterhes téli délután!
    Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
    ó, mély utak, sötétek, kint Budán…

    Vakító hósíkokra gondolok ma:
    volt egy telem, szerelmes, szép telem.
    Szívem ezüstös csendjének vizébe
    e tél színeit belétördelem.

    Hadd ússzanak rajt, mint az anyatejben,
    az élet forró gyöngyei: a szók.
    …Vakító hósíkokra hullva, fekszem,
    mint szökő őz nyomában a bozót.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Ma reggel…

    Ma reggel korán ébredtem fel
    s kikergettem az arcodat szememből.
    Aztán az utcán végigvándoroltam
    s szemem újra kívánta arcodat.

    A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
    megláttam benne, milyen rút vagyok.
    Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
    amelyben mindég megszépültem én.

    Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
    S egy nap nem néztél rám, Anizia!
    Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
    Most sétapálcám nem verné szívem…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Egy idegen kapu előtt

    Méltóságos, mint végső szavad volt,
    a bánatom ünnepi ruhája.
    A kétnapos őszi eső veri most
    s rá bús szürke színeit szitálja.

    E bánatos szürke ünnepi ruhát
    ma utcai köntössé tettem:
    megálltam egy idegen kapu előtt,
    amely zárva volt, úgy mint mi ketten.

    A zárt kapun halkan bekopogtaték
    és lágyan a kilincshez nyúltam.
    Az eső szitált és oly bús volt az ég,
    mint a lelkem, mint te, mint a múltam…

    Aztán elkezdtem rohanni, robogni,
    hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Szerelem

    Elloptam egy arcot valahonnan.
    Honnan?… Honnan?…
    Én már azt nem tudom.
    Elindultam vele valamerre.
    Merre?… Merre?…
    Előre az úton.

    Elviszem a szívembe valameddig.
    Meddig?… Meddig?…
    Amíg kisüt a hold.
    S az égi fénybe megcsudálom:
    Álom!… Álom!…
    Mint minden, amim volt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kaffka Margit: Fényben

    Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
    Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
    Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
    És ősz fejemmel magam maradok.

    Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
    A darvak búcsúzása idején
    Ráérek majd jövők titkát keresni,
    S borongva sírni emlékek ködén.

    De ki töpreng édes tavaszi reggel
    Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
    Mikor csillámos, szőke napsugárral
    Végigragyogja útját a jelen…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

    Gyertyám homályosan lobog…
    Magam vagyok…
    Sétálok föl s alá szobámban…
    Szájamban füstölő pipám van…
    Multam jelenési lengenek körűlem…
    Sétálok, sétálok, s szemlélem
    A füst árnyékát a falon,
    És a barátságról gondolkodom.

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Áprily Lajos: Kék sugarak

    Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
    de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
    Nézem s mögötte messze felmagaslik,
    ahol laktunk, az erdős kék vidék.

    Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
    mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
    Nekünk az erdő volt a végtelenség,
    nekem a szajkó volt a kékmadár.

    Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
    színek halála minden szürkület.
    Rekedt szajkóim régen elrepültek,
    irtás az erdő is falunk felett.

    Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
    Kertek felett is szürke gőz terem,
    s az októberi eső zuhogója
    olyan sötét és olyan végtelen.

    Ha most az égi kékség is kilobban,
    a szép színekből nekem mi marad?
    Nő a homály s én néha úgy marasztom
    azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.

    Forrás: Magyar Kurír
    á

  • Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

    Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
    akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
    s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
    mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

    Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
    hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
    nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
    melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

    Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
    nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
    aki a jó és rossz fölé emelted életem,
    s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Anna örök

    Az évek jöttek, mentek, elmaradtál.
    Emlékeimből lassan, elfakult
    Arcképed a szívemben, elmosódott
    A vállaidnak íve, elsuhant
    A hangod és én nem mentem utánad
    Az élet egyre mélyebb erdejében.

    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
    Ma már nem reszketek tekintetedre,
    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
    Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
    Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
    És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

    Mert benne élsz te minden félrecsúszott
    Nyakkendőmben és elvétett szavamban
    És minden eltévesztett köszönésben
    És minden összetépett levelemben
    És egész elhibázott életemben
    Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

  • Takács Zsuzsa: Szív fölött medália

    Hogy nem látlak többé, jól van így,
    nem fátyolozza a távolságot közeled,
    messze van minden és hideg.
    Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
    egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
    s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.

    Hogy nem látlak többé, jól van így.

    Forrás: Szívzuhogás