(Gina emlékkönyvébe)
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül —
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
Forrás: Szívzuhogás
Ha eljövend a búcsú-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.
És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.
Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyújtotta a világot,
Mást üdvözítvén az “igen”.
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a múltban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?
A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S Isten se törli azt le végképp,
Mi egyszer itten megesett…
Vagy hogy nem halt meg voltaképp itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyílt,
A vágy, amely nem teljesült?
Forrás: Szívzuhogás
Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfű pelyhe száll, száll,
bugyrot cipel a nénike,
édesem messzire ment.
Megkérdezem a nénikétől:
hova ment az édesem, hova ment?
Csak a vadlibák láthatják meg őt,
csak a gyermekláncfű szólhatna róla.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Multkor a kertembe egy fiú jött,
gyümölcsöt hozott a kosarában.
Kék ruhában jött, mint a napsugár,
kék ruhád eszembe jutott.
Csupasz volt a nyaka íve…
mosolygott… nézett hosszasan…
Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
a madaraktól kérdezd, hova lett.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret,
és madaraktól kérdezd, hova lett.
De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az úton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Forrás: Szívzuhogás
🌾
A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztál magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.
Forrás: Szívzuhogás
Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim,
Véled enyésznek.
Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
Vissza nem adnak.
Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
Angyala társad!
Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
Csak ne felejts el!
Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
Festve neved lesz.
1804
Forrás: Szívzuhogás
Szerelem emléke, viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
világíts belső éjszakánkba,
mert szívünk megvakult,
beborult, elvadult,
kitörve édes vonzalomból,
átkozott csillagként csak rombol,
tördeli párját,
szeretőjére halált gondol.
Viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
ragyogd be szívünk éjszakáját!
Forrás: Szívzuhogás
Zilahra menjen ez a félig-síró,
félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
az ősi Schola fő-magisterének.
Az ősi Schola már meg is ifjodott
gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
ma is átok még az ős görög átok.
Homérosz s felhős görög tragédiák
vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.
Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
hullnak azóta szívemből szüntelen,
hogy az élettel küzdök, kergetőzök.
Anér, és andrósz a genitivusa,
én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
már csak a sorsot, a végzetet várom.
Arcomon ma is áldott tekintetét
szemeidnek érzem.
Mennyit biztattál és az élet-öröm
nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
s hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
erőt és hitet prédikált az ajkad.
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
öreg mesterem, hozzád-öregedtem.
Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
mint az élet tússza,
szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
letépte a sors, a cudar és görög.
Ugye hinni kell a mithosz-világnak?
És úgy állok én, mint te: lombtalanul
s még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
így rendelte el ezt a Végzet-Isten.
Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
vidám pince-katlan
egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
ad annak, kihez a sors irgalmatlan.
És mégis-mégis koszorús fejedet,
ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
szép megkísértni az élet talányát.
És mégis-mégis, magam is itt vagyok
ünnep-kocsit tolni,
s én jó mesterem, szeretném a kezed
áldva-átkozva, sírva megcsókolni.
Forrás: Magyarul Bábelben
A láger-lakók bőrén a hallgatag
számsor, halálos bélyeg
nem oly örök, mint testemen maradt
nyoma forró ölelésnek,
az első kézfogásod csontomig
a tenyerembe mélyedt,
húsomba forrt, mint akit megvallatott
istenítélet.
Szemed első tárulása, mellyel
eged felröpített engem,
ó, az a fény szemüregeimbe ült,
s csak az ragyog már a szememben.
Mélyen mibennünk fájó meder
terelte sorsunk,
hogy mint a folyamok zokogása,
így egymásba omoljunk.
Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum
(1959)
Én nem tudom, miért jutott eszembe
a régi ház a körtefák alatt.
A régi ház, amely az új időkben
éppoly kopott és jeltelen maradt.
Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
mögötte élő forgalom cikáz,
de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
a régi ház, az álmos régi ház.
Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
a körtelomb, s ha szél motoz körül,
valami édes, mondhatatlan illat
szivárog át az ablakok mögül.
Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
dereng a tornác hármas oszlopán.
S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
és álmodik – és hasonlít reám.
Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
vén házikó folyvást eszembe jut…
S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
S egy út, amely a végtelenbe fut.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
(1965)
Az jó volt igazán, az a fürdés az éji
tengeröbölben, kint, a kormos és komor
hullámok közt, miken kemény, kagylós törésű
fény cserepekre hullt a parti lámpasor!
Az jó volt igazán, a vétkezés a parton,
míg bóják gyúltak és aludtak el megint,
s a hűvös ajkú szél libabőrösre fújta
napfényes utakon átizzadt tagjaink.
Jó volt még az a pár lépés is, míg leértünk
a vízhez, és bután élveztük a rokon
érzésű, talp alá idomuló világot,
előbb a langyos, majd a nedves homokon.
Jó volt a víz, amely bezárult körülöttem,
testem domborzatát hibátlan töltve ki,
míg bőrömön saját fényükben tündököltek
a tajték szinte már eleven gyöngyei.
Jó volt a habverő tempózás, túl a bóján,
a szembezúduló habok alatt-felett!
És jó volt tudni, hogy a cinkos éjben Zoltán
együtt halad velem, és néha integet.
Jó volt (bár szörnyű is) az izmok lankadása,
mikor mellen fogott, s úgy unszolt, hangtalan,
a csüggedés, az éj, a mélység ős varázsa,
hogy bukjak már alá, hogy adjam meg magam.
Aztán jó volt nagyon erőim latba vetve
mégis kiúszni, és zihálva, reszkető
lábbal gázolni át a langymeleg fövényre,
ahol törülközőt kínált egy tiszta nő.
Én már nem szívesen emlékszem életemre,
mert minden jó után kesernyés lett a szám.
De akkor, az az éj – azt sohasem felejtem.
De akkor, az a csók – az jó volt igazán.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
