https://verskucko.com

Címke: emlék

  • Ladányi Mihály: Utánad kószálok

    Utánad kószálok amikor egy nőt követek egész este
    és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak
    arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található.
    Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok,
    esetlenül és reménytelenül várnak Rád.
    Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom aki megadatik,
    de aztán újra csak egész este követek valakit
    aki a sarkon visszapillant
    és újra látom nem Te vagy.

    Ma is a másik utcában ring a szoknyád
    és én meggyújtva villanyom
    sokáig nézem az alvó lányt
    aki feljött este
    hisz keres valakit akárcsak én amikor egy nőt követek
    mert ismerős, ahogy hajába túr a szél
    és feketén széjjelteríti vállain

    Az álmaim.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

    Házakat emelt körém a sötétség –
    s a házakban nem lakik senki.

    Fákat ültet körém a képzelődés –
    s a fáknak nem támaszkodik senki.

    Gyerekkoromból egy fekete kutya
    szaglászgat erre, habos a szája széle,

    fölnéz az égre
    s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

    Nevetnem kell ezen a buta magányon,
    mint egy kitalált állatfajon,

    nem ezért születtem én a világra,
    nevetnem kell hát magamon.

    Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
    s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

    A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
    éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

    Szükségem van az ifjúságra,
    mint útlevélre az utazónak;

    szükségem van a kezetekre,
    hogy minden magányt leromboljak;

    a szátokra, hogy a megromlott
    igazságokat porba köpjem –

    elvész a föld, ha nem élhetek
    boldogítóan s vakmerően.

    Utak röppennek el szemem előtt,
    mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

    El kell indulni minden útra,
    az embert minden úton várják.

    Nincs halálos érv a maradásra,
    csak a találkozásra s a kalandra –

    Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
    záporozzatok tavaszt a magasba!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Marc Alyn: Én ott leszek

    Ha megpillantsz hazafele
    egy ajtót éppen rádtekint
    s egy gyík üvegroncsolta teste

    a felforrósult országútra esve
    ha mormolva a sövény levele
    feléd mutat
    én vagyok aki vár reád

    Ha suttog nyári délben
    az árnyék füledbe
    ha a méhek ezüst függönye szemedet
    befedte
    ha felhősarkain az égbolt kapuja
    csikorogva kifordul
    én vagyok aki vár reád

    Én vetésemet életednek
    minden percébe tettem
    és már csupán az ismeretlen
    ki rajzolja kalitkád rácsait

    Szemem nyitva szemem lezárva
    a rózsában vagy a búzában
    minden dalodban évszakodban
    minden éved szögezve át
    én ott leszek várok reád.

    (Rába György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…

    figyelj:

    mikor még vele
    éltem és a világot együtt
    alkottuk, összeszőve, felfejtve
    mikor még nálam volt a szeme
    és hófehér keze
    akkor megáldottam a havat
    és az esőben nevettem.

    mikor a délutánokat szobájában
    töltöttem és a testében
    járkáltam vagy leültem, könyvet
    olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
    fülében az utat és behajóztam szemének
    folyóján mikor kezével
    játszottam és átsuhantam az ajkán
    olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
    nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
    de,

    az ősz beköszöntével ő elment
    most én sem vagyok már mert vele mentem
    kezének kezet adtam
    szemében ottmaradtam
    fülében elakadtam
    testében eltévedtem
    testében megfulladtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Sötétedik

    Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
    – becsukja szemét –, de csak magába mélyed
    az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
    mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

    mikor már este van, s megmosakodtam
    – megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
    mindennapos szutykát számról letörölted.
    Megfürösztötted homlokom a hajadban.

    Mikor már este van, s nem tudok, akarok
    csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
    a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
    a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szürke délután

    A ködök napja. Ólmos szürke ég.
    Az ősz sír ma az álmos ködön át.
    Lelkembe lopja fájó dallamát,
    És rám borul lankasztó szürkeség.
    Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
    A szó nekem ma durva, színtelen.
    Karomra hajtom álmodó fejem,
    S a némaság meséit hallgatom.

    Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
    Elém lebeg sok imbolygó alak,
    (Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
    S hallok halk, elmosódó éneket.

    Ott kint a ködben valaki zokog.
    Neked is fáj az élet, bús rokon?
    – szótlan benéz az ősz az ablakon
    S halványan, könnyesen rám mosolyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Orfeusz

    Eltakarják a partot a fehér olajágak
    a homoksima vízen nem lengenek vitorlák
    Valahol erre járhatsz néha érzem
    hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
    A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
    fellélegeznek a fűcsomók
    Ötezer éve várlak

    Hiába ring az utcán a csillogó karének
    hiába vibrálnak a szürkületi fények
    ha nem vagy itt minek a naplemente
    minek kezdődik újra a vizek mormolása
    minek bámulnak rám a jámbor állatok
    és a szelíd kövek

    Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
    dalok széplábú nők nagy bűvölések
    egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
    ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
    ibolyántúli lobbanása
    minden fajankó nagy szavakkal vár rád
    ha megfordulok egy március estén
    vedd el a szemem világát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Rózsa

    Egy bordóvörös könyv vagy –
    Dús, csevegő szirmok lapjaid,
    Melyek között a szél borzolva lapoz…

    Nehéz illatú, nedves szirmaid
    Telítve vannak titkos regékkel,
    Melyeket a múlt a földben hagyott…

    Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
    – Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
    S elmeséli nékem amit olvasott…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Lélektől lélekig