Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?… Honnan?…
Én már azt nem tudom.
Elindultam vele valamerre.
Merre?… Merre?…
Előre az úton.
Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?… Meddig?…
Amíg kisüt a hold.
S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!… Álom!…
Mint minden, amim volt.
Forrás: magyar-versek.hu
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen…
Forrás: magyar-versek.hu
Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
Nézem s mögötte messze felmagaslik,
ahol laktunk, az erdős kék vidék.
Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
Nekünk az erdő volt a végtelenség,
nekem a szajkó volt a kékmadár.
Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
színek halála minden szürkület.
Rekedt szajkóim régen elrepültek,
irtás az erdő is falunk felett.
Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
Kertek felett is szürke gőz terem,
s az októberi eső zuhogója
olyan sötét és olyan végtelen.
Ha most az égi kékség is kilobban,
a szép színekből nekem mi marad?
Nő a homály s én néha úgy marasztom
azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.
Forrás: Magyar Kurír
á
Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.
Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.
Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
aki a jó és rossz fölé emelted életem,
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.
Forrás: Szívzuhogás
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál.
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.
Hogy nem látlak többé, jól van így,
nem fátyolozza a távolságot közeled,
messze van minden és hideg.
Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.
Hogy nem látlak többé, jól van így.
Forrás: Szívzuhogás
Forog a ledobott ceruza: egyedül maradt
férfi a fehér-fehéren.
Tudod-e, hogy már találkoztunk, annak
ellenére, hogy szerinted mindössze
szerelem volt. Laktunk pár órát valahol,
a szoba kockájában,
ott se középen, csak valahol fontos helyen,
mint a szív:
egy ágyon.
Legalább két fejem van, egyik
az arcoddal alszik már, s végig beszélget,
a másik a helyét keresi égben, öledben,
s hallgat, tessék: szavakkal lát, néz,
mint aki ember-életünk előttről ismer.
Minél közelebb hajlom, mintha
madártávlatból meztelen leány-föld volnál,
valami hanyatt fekvő félsziget,
akire mindig lelátok, olyan
összefoglaló táj, akiről egyszerre érzem
északot, délt, hegyeit s piros-petty városait.
Nem is tudom, miképp világít így ez a
törékeny sötétség, hogy láthat mégis tisztán
bejárni végig ujjaim esője –
melyik kor vagy,
és melyik nép lángol ilyenkor bennem
a szokásaiért?
Nem simogatlak, csak búcsúzom, mint a
campaniai tájtól Itália örök költői, öregen.
Te fehér, te idevetített.
Te darab holdfény. Te írás,
akit egyedül én olvastam
mindig örökre.
Forrás: Szívzuhogás
Anna meghalt és Annát eltemettem…
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Vannak ösvények, amelyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy viráguk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!
Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Forrás: Szívzuhogás
(Egy régi napló töredéke)
Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul
Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?
Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel
Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes
Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?
Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,
Amit adott, megőrizni a szépséget sem,
Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?
Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?
Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:
„Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”
És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,
És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,
Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak
Az a bretoni székesegyház, és hiába
Szólal meg odalent a harangja naponta:
Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.
Forrás: Szívzuhogás
