https://verskucko.com

Címke: emlék

  • Juhász Gyula: Immortel

    Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
    Némán heverve hallgatom szünetlen,
    Hogy az eső kopog az őszi csendben
    S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

    Ha majd a hold halvány mosolya réved
    Kísértetes estéken egy keresztre,
    Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
    Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

    Ne arra, aki nem tudott e földön
    Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
    Kinek a léte rabság, sírja börtön,
    De arra, aki száll büszkén az égi
    Szivárvány hídján boldogan dalolva
    S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Háborús emlék

    Álla felkötve, keze összetéve,
    Elpihent némán a halál ölébe.
    Nyitott szemében őszi ég derűje,
    Kifáradt testén tépett csukaszürke.

    A milliókból egy, kik halni mentek,
    A neve senki, akit elfelednek.
    Neki nem zengett operák zenéje,
    Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

    Nem látta nemes gótika csodáit,
    Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
    Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
    Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

    Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
    Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
    Csak levegőt kért és vizet, vizet még
    S nem látta már a bíbor naplementét,

    Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
    Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Szerelem volt

    Oly messze, messze, messze már,
    Hol az öröm s madár se jár,
    Hová a vágy is elhervadva ér el,
    Oly messze, messze, messze vár.

    Szerelem volt a neve régen,
    Tavaszban, éjben vagy mesében,
    Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
    Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Profán litánia

    Tűnt Anna, aranyház,
    Te drága csoda,
    Elefántcsontmívű
    Boldog palota.

    Tűnt Anna, te tünde,
    Te édeni kert,
    Ahonnan örökre
    Sors kardja kivert.

    Tűnt Anna, mennyország,
    Thulén túli táj,
    Kire messze, mélyben
    Gondolni be fáj!

    Mindent, ami kincses,
    Úgy hordok eléd,
    Úrnője elé mint
    Rabszolga cseléd.

    S te fönn, szoborárván
    Trónolsz, te örök,
    Mint dór templomok ormán
    Merev, isteni nők!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Milyen volt…

    Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
    De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
    Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
    S e szőkeségben újra érzem őt.

    Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
    De ha kinyílnak ősszel az egek,
    A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
    Szeme színére visszarévedek.

    Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
    De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
    Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
    Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

    Forrás: MEK
    .

  • Juhász Gyula: Versek, rím és remény nélkül

    I. Halott mellé…

    Halott mellé temetnek holmikat,
    Emlékeit, mik édesek neki.
    Keresztet, amit hordozott nyakában
    (Ó a lelkében is hordozta titkon!)
    Arcképet, mely ódon és hibás
    (Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
    És egyebet, tán egy beteg virágot:
    Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
    Halott mellé temetnek holmikat…
    Melléd is, én halottam, aki élsz,
    (Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
    Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
    Melléd is, arcod halvány mása mellé
    Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
    Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
    – Ó életem, ó sorsom és szívem! –
    Tört holmik ők s neked értéktelen mind!

    II. Sok méreg által…

    Sok méreg által pusztulunk mi el!
    Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
    Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
    (Künn május álmodik, vár és szeret:)
    Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
    Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
    Találkozott magammal önmagam
    Tükörben és lelkem mély tükörében…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    És jöttél végre későn és mohón,
    Szép, szabad élet és májusi éjjel…
    Virrasztott szívem az ablak alatt,
    Szép szeretője ablaka alatt,
    Rossz szeretője ablaka alatt,
    Más szeretője ablaka alatt…

    És jöttél utoljára rút november,
    Magány, mely emlékektől kong szegény,
    Magány, amely vádaktól kong szegény.
    És jött a bor, a bánat, a felejtés.
    És régi nyomorok új bélyege…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Annára gondolok

    A csillagokra gondolok
    És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
    A boldog, néma csillagokra,
    Melyek lenéznek mosolyogva
    Reám a babonás, bús téli égrül.

    A csillagokra gondolok,
    Melyeknek lángja régesrég kiégett,
    Csupán fényük ragyog
    S Annára gondolok,
    Ki rám ujjongva nézett
    S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

    A csillagokra gondolok,
    Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
    Annára gondolok
    S a könnyem úgy ragyog,
    Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Egyedül

    Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
    Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
    Odakint a hűvös, őszi éjszakában
    Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

    Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
    Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
    Édes reményekről, amelyek csak voltak,
    Melyeknek emléke őrületbe hajt!…

    Virágot dermesztő, novemberi szellő,
    Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
    Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
    Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

    Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
    Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
    Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
    Kéri a megváltást, kéri a halált!…

    Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
    Feledni akartam, altatni szívem,
    Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
    De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…

    Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
    Az emlékezésnek régi lángjait,
    Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
    Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…

    Forrás: MEK – Ady Endre összes versei

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelem

    Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
    és szénsötét már-már a tiszta ég
    és a gomolygó, gőzölgő homályban
    bátortalanul egy kis csillag ég.

    Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
    előttem áll a váró tinta, toll.
    S én elmerengek, tollam messze dobva
    s egy könny remegve szempillámra foly.

    Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
    távolból édesen szól a zene,
    s néhány madár lefekvő éneke.
    És záporozva hull a rózsa, csók…
    Csak engemet fog által jégkezével
    egy visszajáró hófehér halott.

    Forrás: MEK

  • Somlyó Zoltán: Április 1

    Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
    kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
    sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
    nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.

    A legpajkosabb ángol nóta csurran,
    az önműködő zongorára nézek
    s a sima gyöngyök halotti menetben
    szívembe futnak: kicsúfolt zenészek.

    A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt,
    tán a te hókezedre gondol vissza…
    Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van –
    Egy festett lány egy baka borát issza –

    Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel
    s az olcsó ételt durván elémrakja;
    az önműködő zongora kifáradt.
    Sírok… És ma van a bolondok napja…

    Forrás: magyar-versek.hu