https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar

  • Wass Albert: Magányosság erdejében

    Ez itt a magányosság erdeje.
    Itt én vagyok csak, én és valaki,
    valaki, akit nem is ismerek.
    És aki mégis, mégis elkísér
    a kármeddig megyek.
    Valaki, akit mégsem ismerek.

    S van itt egy álom: különösen szép
    és különösen mégis fáj nekem:
    Valaki egyszer majd elémbe lép,
    és megfogja két tévelygő kezem,
    lecsókolja két könnyező szemem….
    Valaki majd az életembe lép,
    aki százszor több, mint az életem.
    van itt egy álom: különösen szép,
    és különösen mégis fáj nekem….

    Ez itt a magányosság erdeje.
    Itt én vagyok csak, én és valaki,
    Valaki, akit nem is ismerek,
    és akiről tudnom sem szabad:
    Bár jobban szeretem, mint magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Most elmondom…

    Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
    mikor a halk sík bársonyán
    kihúnyt a nap és már sovány
    arccal fölkelt a szép, hazug hold,
    nagyon vágytam hozzád beszélni –
    Ó, nem bohón és nem bolondul,
    de mélyen, mint harang ha kondul
    s ahogy csak férfi tud beszélni.

    Kezembe fogtam kezedet
    s felpillantottam, – fel a fára,
    melynek tar ágán furcsa, árva
    levél-sziluett reszketett,
    úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
    mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
    pilla szélén, vagy illanékony
    pernye, ha percig áll a füstben.

    Mint bús leány, kit lassu méreg
    naponta mart s félig megölt,
    de menyasszonyi fátylat ölt,
    bár tudja, több napot nem ér meg
    és révedezve haboz és vár,
    tétovázik a hajdani
    mérget ma is felhajtani:
    maradna is még, hullna is már.

    Társai, sárga, hullt szerelmek,
    halomban hevernek alul
    s éreztem, jaj, ez is lehull,
    ha szavaim most rálehelnek,
    nem bírja ki e halk, finom lény,
    ha holdsugárnál tömörebben
    csak egy hang is feléje rebben…
    És én hallgattam, mint a holdfény.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    …S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell,
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Szemafor

    oly sokáig ácsorogtunk
    a tiltó vörös
    hipnotikus szemébe nézve
    hogy mire kigyúlt
    a remény zöldje
    már semmi kedvünk
    átkelni

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Gyakran eljön

    Éjjel meglátogatott.
    Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
    figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

    Megsimogattam nagy hűvös haját:
    az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

    Meg akartam csókolni.
    Huncutkásan megfenyegetett.

    Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
    Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
    s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Köszönöm mégis…

    Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
    A leszakadó hullám-emelet
    párkányának tört tajték-cirádái
    horzsolták lelkemet.

    Köszönöm mégis: éreztem a csend
    milyen lenne – ha lehetne enyém.
    Milyen lenne a szabad láthatár,
    a mély élet és a mély költemény.

    Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
    S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
    Megtanultam: soká bír fennmaradni
    a hajótörött is egy deszkaszálon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Egy szellő

    Egy szellő jött, nyugatra induló.
    Üzentem vele Néked.
    Talán elér, talán átadja,
    talán megérted.

    Olyant küldtem vele,
    mit nem bír el levél.
    Amit elejt a drót is,
    amire odaér,
    és semmi hullámhosszon
    nem lelni állomását:
    a szívem dobbanását!

    Egy szellővel
    ma este-tájt
    küldtem valamit Néked.
    Talán elér,
    talán átadja,
    talán megérted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Visszanyert fény

    Járosi Andornénak

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Előttem az út egyre feketébb.
    És mégis olyan biztosan megyek,
    Ó, kibeszélhetetlen békesség –
    Kezemben olyan békés fegyverek:
    Jobb kezemben szeges bot, egyszerű,
    Bal kezemben zseb-villanylámpa ég.
    Ha eloltom, sem félek semmitől,
    Véd az erdő és segít a sötét.
    Futtatom magam előtt fényemet –
    S fel a fákon, mint víg mókusokat:
    Táncoltatom a szelíd sugarat.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Mögöttem messze, milyen messze már
    Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
    Végnélküli orvosi rendelők –
    Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
    Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
    Gyanta, tömjén, olajok, illatok
    És balzsamok.
    Nem is ezen a világon vagyok.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
    Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
    Ül és fütyül a fekete világra.

    Sötét a fenyves, sötét a világ
    És háború van s ó, annyian félnek!
    Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
    Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –

    Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Kezdet

    És most elkezdek meghalni –
    mondta a magzat

    és megszületett.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Balla D. Károly, Kezdet, erdélyi magyar, paradoxon, születés, rövid vers