Címke: erdélyi magyar

  • Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

    Uram, a tél bevert a templomodba.
    Álltam vaspántos portádon belül
    s ámulva néztem botra-font kezemre
    sugárban omló fényességedet.
    Térdelt a nép, én álltam egyedül,
    úgy hallgattam, amit beszélt papod:
    „Ez világot szívedben megutáljad
    és úgy menj ki belőle meztelen -”
    Uram, te ezt így nem akarhatod.

    Tudom, hogy földed nagy területéből
    egyetlen barlangod jutott nekem,
    s megreng az is, ha viharod zenéje
    végigrobajlik fenn a tölgyeken.
    De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
    és jó hozzám az erdő: ennem ad,
    rigószavaddal kelt a kora-reggel
    s odvamba surran este sünfiad.

    Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
    új őszig minden gondot eltemet:
    mezítláb járom harmatos meződet
    s verőfényed füröszti mellemet.
    S ha kóborolni küld a nyugtalanság
    s nótázva fut mellettem patakod,
    kurjantással köszöntöm kék lakásod,
    s fütyörészem s Uram, te hallgatod.

    Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
    otthon-kínáló tűz nem int felém,
    de mondd, volt-e valaha szép világod
    valakié úgy, ahogy az enyém?

    Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
    egy rándítással elhullathatom,
    saruim szíja sem marad velem.
    Uram, utálni nem tudom világod,
    de indulhatok, amikor kívánod,
    igéd szerint: egészen meztelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Áprily Lajos: A finálé

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Wass Albert: Nekünk mi marad?

    Ha majd lehull az utolsó levél,
    mely fogva tartott még egy kis nyarat:
    nekünk mi marad?

    Ha majd a dombot hómező takarja,
    temető lesz a tölgy-erdők avarja,
    s halottá némúl minden vadpatak?
    A tél kacagva szórja a szelet,
    vándormadár lesz minden boldogságunk,
    és enyhülést többé hiába várunk,
    mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!

    Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
    amelyben hittünk még egy kis nyarat,
    s a napsugár is messze költözött:
    reménytelen, nagy hómezők fölött
    nekünk mi marad?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Áprily Lajos: Az irisórai szarvas

    Virradt. A fákra egyre csendesebben
    rivallt alá a mély felhő-torok.
    Gáncsot vető boróka-rengetegben
    akadtak rá a csorda-pásztorok.

    A gornyikhoz levitte nemsokára
    tarkóra vetve egy szilaj csobán,
    s megvolt az alku egykettőre: ára
    egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

    A simmentali borjának fogadta
    fakorlátos, legeltető helyen,
    tőgyén mohón csüngött az istenadta,
    és elfeledte, hogy testvértelen.

    És elfeledte a futó erecskét,
    amely bukfenceket kacagva hányt,
    s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
    el a zuzmószakállú ősmagányt.

    És elfeledte a forrás kis odvát,
    amelynek tükre csábító titok,
    s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
    napverte, langyos vályúból ivott.

    Kristály-tükörben nem láthatta mását,
    mikor a szarva büszkén ütközött,
    meg nem sejthette büszke származását,
    és borjúnak nőtt fel, borjak között.

    És lett pompás agancsú háziállat,
    vadász-szívekbe dobbantó remek,
    s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
    csudálkozó kiránduló-szemek…

    De nyárutón, mikor a kék havasról
    omlott a köd s leszállt az ősz vele,
    beláthatatlan ködruhás magasból
    szarvasbőgés búgott a völgybe le.

    S akkor: párát zihált remegve szája,
    idegen lett palánkos otthona,
    idegen lett testvére, mostohája —
    s a ködbe hördült, mint az orgona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Sírfelirat

    Megtettem mindent, amit megtehettem,
    kinek tartoztam, mindent megfizettem.
    Elengedem mindenki tartozását,
    felejtsd el arcom romló földi mását.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke

    De jó is volt, míg jég födött,
    csend jég alatt és jég fölött,
    nagy hallgatás volt mindenütt,
    ma minden kis nesz szíven üt.

    Hó s jég takarta volt a part,
    és engem is nagy jég takart,
    vastag páncélos szürke jég,
    közömbös, mint a téli ég.

    Nem bántott semmi bántalom,
    nem ártott semmi ártalom,
    a szél a jégen elszaladt,
    nem borzolt fel a jég alatt.

    A kő a jégen fenn akadt,
    nem ütött meg a jég alatt,
    áldott, kit ily nagy csend födött,
    csend jég alatt és jég fölött.

    Elment a jég, jaj, mindenütt,
    s ma minden kis zaj szíven üt,
    vagyok mezítlen kék elem,
    és testem, lelkem védtelen.

    Belém tekint a cipruság,
    borzol a szél, szomorúság,
    a nap is bennem sistereg,
    kővel dobál a kisgyerek.

    Ma minden bennem él, mulat,
    a pillanat, a hangulat,
    s akár hiszik vagy nem hiszik,
    minden madár belém iszik.

    Fáj az eső, a szép idő,
    a surranó szitakötő,
    minden zavar és fölkavar,
    és minden csupa zűrzavar.

    A csillagoktól csillogok,
    vagy elbújtak a csillagok,
    egyszerre fáj, már este tájt,
    minden, mi sok-sok este fájt.

    Ó emberek, nem alhatok,
    fájdalmam a fájdalmatok,
    itt tükrözi keresztetek,
    és borzadok, és reszketek.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Mese, mese, mátka…

    A fűz a vízen áthajolt.
    Szép zöldhajú szűz mátka volt,
    vállán veréb ült, néha tíz.
    Alant suhant, rohant a víz,
    mint egy bolondos, bő regény,
    hűtlen, makrancos vőlegény.

    A felhő könnyű, ritka volt,
    s az ég sötétkék tintafolt,
    és csók a szél, mely átoson
    a füstbe süppedt városon.

    És akkor lopva jöttem én
    a nyári lanka szőnyegén –
    de sarkantyúm volt, rézveret,
    az pengett s minden észrevett.

    Egyszerre metsző lett a szél,
    mint a süvöltő, fent acél,
    az ég szuroksötétre vált,
    a fűz letört, a víz megállt…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Tedd, hogy szeressem

    Tedd, hogy szeressem magamat.
    Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
    Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
    Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
    Szívem,
    Ne szélsőségesen, de híven.
    Ne ily szeszélyesen, de hűen.

    Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
    Én ósdi-keserédesem,
    Kencétlenül is ékesen,
    Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.

    Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad
    szeresse,
    Tedd értem, magadért,
    Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jékely Zoltán: Macska-búcsúztató

    Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
    jó öreg állat, szinte hogy ember. –
    Lásd be szerényen: nem divat ez már.
    Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
    itt az aranyló nyírfa esőtől
    csüggeteg, árva lombja tövében.
    Sárga szemedben haldoklásod,
    mint ez az évszak, tört sugarakkal,
    fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
    Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
    zeng reszelősen: ez siratásod.
    Szürke fejedre lepke-szelíden
    mint puha hó hull: könnyeit ontó
    Zsófi-leányka simogatása
    útravalóul.

    Forrás: Lélektől lélekig