Címke: erdélyi magyar

  • Jékely Zoltán: Macska-búcsúztató

    Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
    jó öreg állat, szinte hogy ember. –
    Lásd be szerényen: nem divat ez már.
    Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
    itt az aranyló nyírfa esőtől
    csüggeteg, árva lombja tövében.
    Sárga szemedben haldoklásod,
    mint ez az évszak, tört sugarakkal,
    fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
    Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
    zeng reszelősen: ez siratásod.
    Szürke fejedre lepke-szelíden
    mint puha hó hull: könnyeit ontó
    Zsófi-leányka simogatása
    útravalóul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Imádkozom, legyek vidám

    Én Istenem, legyek vidám,
    házamat vidítni tudjam.
    Mosolyogjak, ha bántanak
    és senkire se haragudjam.

    Arcom ne lássa senki sem
    bánkódni gondon és hiányon.
    Legyen szelíd vasárnapom,
    ha mosolyog a kisleányom.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ma minden gondot tűzre vessek.
    Nyújtsam ki kincstelen kezem
    s szegényen is nagyon szeressek.

    Tudom, sokat bűvölt a gyász,
    a hollós téli bút daloltam.
    A bátrakkal hadd mondom el:
    panaszkodtam, mert balga voltam.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ujjongjon újra puszta lelkem,
    mint rég, mikor falum felett
    az első forrásvízre leltem.

    Ködökbe csillanó sugár,
    víg fecskeszó bolond viharban,
    tudatlan gyermekhang legyek
    a jajgató világzavarban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Fázol

    Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
    előre tudom, csak ha összefüggéstelen
    képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
    csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
    Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
    egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
    meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
    a partján semmi. De mégis: képzelj el
    egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
    gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
    a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
    a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
    nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
    tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
    mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
    a napot ellopta valaki, de azért világos
    van, mondhatnám erős, sértő a fény.
    Az első hang belülről szólal meg ebben a
    csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
    hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
    Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
    akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
    mintha ebben a pillanatban érkeztél
    volna valami idegen csillagról. Sírni
    nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
    aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
    Rettenetesen fázol.

    Abafája, 1929

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Valami angyali létre vágytam…

    Valami angyali létre vágytam,
    ütközések, szembenállások,
    kritikák nélküli fájdalomnélküliségre,
    hogy a csönd fuvallatában belém merüljön
    lélegzetetek, teremtő lehetőségeket nyissak,
    s megőrizzem szívetek békéjét!

    Mégis kierőszakoljátok kényszerű,
    látszólagos hallgatásom, besodortok
    az ellenállás falai közé, szűkre szabott
    kapuitok beszűkítik túlpartjaitokat,
    várakozásom küzdelem rejtett, láthatatlan
    pólusaitokhoz, hol van az egyszerű természetességetek?

    Gyakran csak tapogatózva haladok, kiragadtok önmagamból,
    máshova tesztek, a kiengesztelődéseteket sötétség
    fedi, mégis magatokban mossátok meg vesztességeteket,
    én angyali létre vágytam, lángok helyett fénycsíkokra,
    összeragadt angyali tollakkal nem repülhetek, jó
    sem lehetek, ha el kell szenvednem bűneiteket.

    Angyalaim, szomorú angyalaim…
    Nehogy fekete hollóvá változzatok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kelj fel és járj

    Íme – most másodízben élem át
    Az első ingadozó, tétova,
    Bizonytalan léptek gyerekkorát.

    Akkor Apám állt a hátam megett,
    S csalogatott tárt karokkal Anyám:
    Hol távolodott, hol közeledett.

    Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
    Fekszik fejemben emléktelenül,
    Fekszik hamu és hó alatt a múlt.

    Két “testvér” fogja most a karomat –
    És néha elengednek kedvesen:
    Lássuk, a lábadozó hogy halad.

    Vigyázva védik lépteimet ők – –
    És szánakozón néznek ide be
    Elérhetetlen erdélyi Tetők.

    Imbolygok át a kórházi szobán,
    Az élet delelőjén messze túl –
    Imbolygok, mint az élet hajnalán.

    De érzem, ahol magyar csak lakik,
    Figyelik léptem szerető szemek,
    S vágyva várnak még tőlem valamit.
    A magyar Akarat járni tanít.
    Olyankor rogyó lábam megfeszül:
    Azértis, rajta, új iramra fel!
    Mélyből – a magasságba – egyedül.

    Nem, nem egyedül, szíveken is túl
    Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
    Most többé ne sírj és ne lamentálj,
    Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
    Aztán hajítsd magadtól messzire:
    Kelj fel és járj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Egy éve már hogy értelem

    veszítve lettem névtelen
    sorsot cserélve védtelen
    hittem hogy hordok magzatot
    hittem hogy te én vagyok
    helyetted meghalhatok
    sorsod halántékon ért
    lettem életre ítélt
    ettől és eddig írt és élt
    ülünk ítélet utáni csendben
    halál utáni szerelemben
    egymás mellett a fallal szemben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    “Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.”
    Zsoltárok könyve 40. 13

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy símogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Álmot adsz…..

    Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
    Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
    Szellemed suhogón beföd, körülleng,
    Istenem. Bevonod szelíden édes
    ízzel ajkaimat s a sárga mécset
    elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
    Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
    Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
    Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
    eltévedt szeretőm kis szűzi testét
    s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
    Halkan símogatom meleg pihéit:
    pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
    cukros hóhegyeken futunk sikongva,
    zizzenő búzaföldön összeforrunk
    s érett csillagaid kibuggyant fénye
    gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Beszélgetés Beethovennel

                              Anno 1918  
    Húgomnak ajánlom

    „Mester, piros köd száll az őszi tájra,
    Mester, csukódnak, nyílnak börtönök,
    November van, s a forradalmak árja
    A földön végigsöpör, dübörög,
    Órák alatt világok váltakoznak.”

    „Nem érdekel. Én egy vagyok s örök.”

    „A Szabadság, kezében véres karddal
    A világ füstös színpadára hág,
    Inognak trónok, hullnak koronák,
    Hallod, hogy zeng a rettenetes kardal.
    Királyokhoz az idő mostoha!”

    „Én nem lehetek trónfosztott soha.”

    „Nem így álmodtad Te is egykoron
    Mester, dalba nem így öntötted-e?
    A nép, immár egyetlen hatalom,
    Béklyóit nem zenédben törte le?
    Mester, dalod örök forradalom,
    E harsonás kor a Te riadód!”

    „Hozzám mérni ne merd a korcs valót,
    A dalom zeng túl Időn, Életen.
    Ha láng kavarja petyhüdt véretek,
    Ha megdermeszt a fagyos félelem,
    Ha bíztok, mertek, ha akartok, vágytok,
    Ha ernyedten a félúton megálltok:
    Ez mind bennem zeng; ez mind én vagyok,
    Bennem zúg minden forradalmatok,
    De minden, mi a ti szívetekben égett,
    Tisztább lett, mert az én szívembe tévedt.”

    „Mester, a világ könnyben, vérben, lángban!”

    „A dalom zeng túl Időn, Életen,
    S a dalomban örök vigasztalás van.
    A föld lehullhat, mint fonnyadt virág,
    S hervadt arcát a hideg csillagok
    Nézhetik. Kilobbanhat a világ,
    Mint egyetlen, magános gyertyaszál,
    És rombadűlhet minden földön-égen,
    De nekem akkor se lesz temetésem.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Madáretető

    Cinkék, cinegék, feketerigók,
    megosztom veletek e fél cipót,
    megosztom az én olyan-amilyen
    éneken-szerzett kenyerem.

    Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
    jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
    vendégül látok minden itt maradt,
    velünk telelő madarat.

    Terítve már patyolat abroszom,
    kenyeremet elétek morzsolom.
    Nem várok érte, nem kell félnetek,
    ordas télben ujjongó éneket.

    Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
    akkor zendüljön a ti hangotok,
    hírrel hirdetve, hogy az emberek
    télen se voltak embertelenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kányádi Sándor, erdélyi magyar, Madáretető, jóság, emberség, tél, természet