Címke: erdélyi magyar

  • Szilágyi Domokos: Viszonylag

    boldog lehetek,
    hogy törődhetem veletek,
    mert magammal is így törődöm;
    viszonylag sokat tehetek,
    ha fölismerem bennetek
    mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
    viszonylag csak hasznomra van,
    ha bennetek nézem magam,
    megtudni: mért és hogyan élek;
    viszonylag biztos igazam
    innen őrzöm minduntalan –:
    a világ léptéke a lélek;
    viszonylag jól dolgozhatom,
    míg példátokból tudhatom:
    a lélek léptéke a munka;
    viszonylag ékes szavakon
    csak így, csak így indíthatom
    önmagamat felétek útra; –
    viszonylag boldog lehetek
    s elégedett: hogy tehetek,
    hogy eme gyönyörű kínomnak
    élhetek, s hogy tiértetek
    láthatok én és érthetek
    s ti érettem –: mert így lehet
    elejét vennem az iszonynak,
    hogy boldog lehessek viszonylag.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Molnár Piroska előadása

  • Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

    Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
    ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
    A lelkedet csűr-szélességre tárd
    és kéve-számra szedd a napsugárt.

    Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
    ha arany küllőt vet a horizont,

    s ott is, hol késő délutánokon
    még megragyog fémsárga lombokon.

    Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
    és szűkre fogja szemhatár-köröd.

    S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
    s évmilliókig nem lesz sugarad.

    Forrás: a mellékelt verses kép

  • Áprily Lajos: A finále

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Révedező utópia versben

    Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
    e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
    itt érik lassudan őszre nyarunk.
    Nem megyünk vissza.
    Itt maradunk.
    Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
    remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
    Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
    rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
    fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
    sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
    pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
    kéklő szemedet karikára mereszted.
    Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
    Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
    lepled a part porában s cuppan alattad a kék
    aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
    tested mását a lelkem sugarában.
    Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
    s napkihúnyáskor – távoli hívásodra feleletül –
    megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
    Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
    súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
    Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
    dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
    simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt
    készülünk a kedves halálra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Jó lenne így…

    Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
    úgy evezni ki a messzeségbe.

    Sohanemlátott part felé sietve
    kikötni egy névtelen szigetre.

    Lenni megbékélt önmagunknak árva,
    nevétől fosztott Nemo-kapitánya.

    Hullám felett, sziklába vájni házat,
    gyökereket enni és csigákat.

    Életet élni egymást nézve,
    megcsöndesülve, megigézve.

    Hegyre futni, ha jönnek mások:
    babonás régi látomások.

    Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
    homokba írni végtelen meséket.

    Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
    múlását lesni csendnek és időnek.

    S amikor halkan közelít az óra,
    befeküdni egy ringó koporsóba,

    zöld vizeken sötétkék égre nézve:
    úgy suhanni ki a semmiségbe.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Tudod…

    soha nem bántam meg,
    hogy megszerettelek,
    pedig felbolygatta ez a szeretet
    az egész életem,

    Tudod,
    soha nem csalódtam benned,
    pedig sokszor nem értettem
    a cselekedetedet,
    sokszor féltettelek,
    leginkább magadtól féltettelek,

    Tudod,
    lassan fogynak körülöttem a dolgok,
    a dolgaim,
    vagy messzire kerülnek tőlem,
    vagy csak én távolodok,
    ahogy szakadoznak a szálak,
    az érzés egyre jobban magához láncol,

    Tudod,
    mikor megkönnyezek valamit,
    ami szép volt,
    megvigasztal a gondolat,
    hogy lakozik bennem egy csoda,
    ami nem hagy el,
    amit nem vehet el tőlem
    sem az irigység
    sem a rosszindulat,

    Tudod,
    ebből az érzésből táplálkozom,
    miatta össze sem csuklom,
    ha elesek is, érte felállok,
    ha sírok is elmosolyodok,
    talán,
    ha végleg elalszom,
    érte akkor is felébredek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

    Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
    A szavakat is. Egyetlen szó,
    egy tájszó se maradjon kint.
    Semmi sem fölösleges.

    Zuhoghat akár negyvenezer nap
    és negyvenezer éjjel, ha egy
    buboréknyi lelkiismeret-
    furdalás sem követi a bárkát.

    Mert leapad majd a víz.
    És fölszárad majd a sár.

    És akkor a megőrzött,
    a meglevő szóból újra-
    teremthetjük magát
    az első búzaszemet,
    ha már igével élnünk
    tovább nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Csillagvirágok

    Mikor a tavasz osztja csókjait,
    S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
    Felébrednek a nedves pázsiton
    Piciny, fehér kis földi csillagok…

    A harmatcseppes rétek bársonyára
    Fehéren hull ezer csillagvirág,
    Felette lágyan elsuhog a szellő,
    S az erdő szélén intenek a fák…

    Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó,
    Ezüst sugártól tündökölt az ég,
    Reggel is sokáig oltotta
    Erős fényét a kékes messzeség…

    Egyszer meglátott valahol
    Egy sápadt fényű testvér csillagot…
    De elvesztette… s keserves bánatában
    A horizonton végig vágtatott…

    Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
    S a földre hullva többé nem ragyog…
    A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
    Keresik azt a sápadt csillagot…

    Verseim piciny csillagvirágok,
    S én egy olyan hulló csillag vagyok,
    Ezer darabra tépve lelkemet
    Keresem azt a testvér csillagot…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Hangulatok

    Halljátok-e? a kékes hegygerincen
    felharsant már az őszi hallali.
    Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
    rügy-pattanó Napkeltét vallani?

    Pedig a sárga lomb: az is virág,
    és a halálban lappang már az élet,
    mely összeomló múlt-romokból éled.

    Higyjétek el: csak hangulat az élet.

    Higyjétek el: a nyári arculat,
    s az őszi fák borongó arculatja,
    csak hangulat, és újabb hangulat.

    S higyjétek el nekem,
    hogy a halálban nincsen veszteség,
    hogy a halál csak újabb fordulat:

    mert minden hangulat egy élet,
    és minden élet csak egy hangulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Idill a magasságban

    Reményik Sándornak

    … És jött az orkán.
    A vén fenyő-Titán recsegve dőlt…
    egy közel-álló átölelte őt.
    S most áll tovább,
    mint akire végtelen béke vár…
    csak ők tudják ketten: hogy vége már.

    Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
    nagy lelki harcok fergetegje jő,
    tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
    zúzmó-szakállú aszkéta-fenyő.

    S ha lelkem akkor összeomlana,
    titokban, csendben, hogy ne tudja senki:
    ki fog majd engem karjaiba venni?

    Forrás: Lélektől lélekig