https://verskucko.com

Címke: erdélyi magyar

  • Wass Albert: Jó lenne így…

    Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
    úgy evezni ki a messzeségbe.

    Sohanemlátott part felé sietve
    kikötni egy névtelen szigetre.

    Lenni megbékélt önmagunknak árva,
    nevétől fosztott Nemo-kapitánya.

    Hullám felett, sziklába vájni házat,
    gyökereket enni és csigákat.

    Életet élni egymást nézve,
    megcsöndesülve, megigézve.

    Hegyre futni, ha jönnek mások:
    babonás régi látomások.

    Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
    homokba írni végtelen meséket.

    Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
    múlását lesni csendnek és időnek.

    S amikor halkan közelít az óra,
    befeküdni egy ringó koporsóba,

    zöld vizeken sötétkék égre nézve:
    úgy suhanni ki a semmiségbe.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Tudod…

    soha nem bántam meg,
    hogy megszerettelek,
    pedig felbolygatta ez a szeretet
    az egész életem,

    Tudod,
    soha nem csalódtam benned,
    pedig sokszor nem értettem
    a cselekedetedet,
    sokszor féltettelek,
    leginkább magadtól féltettelek,

    Tudod,
    lassan fogynak körülöttem a dolgok,
    a dolgaim,
    vagy messzire kerülnek tőlem,
    vagy csak én távolodok,
    ahogy szakadoznak a szálak,
    az érzés egyre jobban magához láncol,

    Tudod,
    mikor megkönnyezek valamit,
    ami szép volt,
    megvigasztal a gondolat,
    hogy lakozik bennem egy csoda,
    ami nem hagy el,
    amit nem vehet el tőlem
    sem az irigység
    sem a rosszindulat,

    Tudod,
    ebből az érzésből táplálkozom,
    miatta össze sem csuklom,
    ha elesek is, érte felállok,
    ha sírok is elmosolyodok,
    talán,
    ha végleg elalszom,
    érte akkor is felébredek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

    Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
    A szavakat is. Egyetlen szó,
    egy tájszó se maradjon kint.
    Semmi sem fölösleges.

    Zuhoghat akár negyvenezer nap
    és negyvenezer éjjel, ha egy
    buboréknyi lelkiismeret-
    furdalás sem követi a bárkát.

    Mert leapad majd a víz.
    És fölszárad majd a sár.

    És akkor a megőrzött,
    a meglevő szóból újra-
    teremthetjük magát
    az első búzaszemet,
    ha már igével élnünk
    tovább nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Csillagvirágok

    Mikor a tavasz osztja csókjait,
    S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
    Felébrednek a nedves pázsiton
    Piciny, fehér kis földi csillagok…

    A harmatcseppes rétek bársonyára
    Fehéren hull ezer csillagvirág,
    Felette lágyan elsuhog a szellő,
    S az erdő szélén intenek a fák…

    Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó,
    Ezüst sugártól tündökölt az ég,
    Reggel is sokáig oltotta
    Erős fényét a kékes messzeség…

    Egyszer meglátott valahol
    Egy sápadt fényű testvér csillagot…
    De elvesztette… s keserves bánatában
    A horizonton végig vágtatott…

    Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
    S a földre hullva többé nem ragyog…
    A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
    Keresik azt a sápadt csillagot…

    Verseim piciny csillagvirágok,
    S én egy olyan hulló csillag vagyok,
    Ezer darabra tépve lelkemet
    Keresem azt a testvér csillagot…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Hangulatok

    Halljátok-e? a kékes hegygerincen
    felharsant már az őszi hallali.
    Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
    rügy-pattanó Napkeltét vallani?

    Pedig a sárga lomb: az is virág,
    és a halálban lappang már az élet,
    mely összeomló múlt-romokból éled.

    Higyjétek el: csak hangulat az élet.

    Higyjétek el: a nyári arculat,
    s az őszi fák borongó arculatja,
    csak hangulat, és újabb hangulat.

    S higyjétek el nekem,
    hogy a halálban nincsen veszteség,
    hogy a halál csak újabb fordulat:

    mert minden hangulat egy élet,
    és minden élet csak egy hangulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Idill a magasságban

    Reményik Sándornak

    … És jött az orkán.
    A vén fenyő-Titán recsegve dőlt…
    egy közel-álló átölelte őt.
    S most áll tovább,
    mint akire végtelen béke vár…
    csak ők tudják ketten: hogy vége már.

    Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
    nagy lelki harcok fergetegje jő,
    tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
    zúzmó-szakállú aszkéta-fenyő.

    S ha lelkem akkor összeomlana,
    titokban, csendben, hogy ne tudja senki:
    ki fog majd engem karjaiba venni?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

    Veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének,
    hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek.

    Én nem leszek boldogabb,
    ha elmondom, amit mondani kell,
    de boldogtalan vagyok,
    ha nem mondhatom el.

    Hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek,
    veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Emberek

    Közöttünk járnak – jól ismerheted –
    büszkén, fennkölten, mint az istenek,
    kikkel különben gyakran értekeznek;
    téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
    De ezt nekik meg kell bocsátanod,
    mást szomjaznak, a fényontó napot;
    szemük kibírja nem káprázva, bátran –
    és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

    S közöttünk járnak – hátha ismered? –
    szelíd, csöndben merengő emberek.
    Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
    a porba néznek önfeledt-merőn.
    A hangjuk halk, a léptük ingatag,
    megannyi félszeg, álmodó alak,
    szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
    s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Chopin-albumra

    S amikor már lehullt a nyári rózsa
    és őszi fényben áll a zongorád,
    bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
    a mély borongás méla dalnokát.

    Ezekben a fájdalmas dallamokban
    holt álmokon merengő siralom van.
    S ahol leghalkabban sír a zene,
    fölötte leng a George Sand szelleme.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Irigység?

    Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
    Senki fia, míg lelkemet tudom -…
    A magasságba vezető úton
    Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
    Megállottam egy bús sziklafokon.

    Áhítattal tekintek fel, előre,
    Azokra, kik már csillagok talán,
    S ragyogva kiültek a hegytetőre,
    És szeretettel tekintek alá,
    Azokra, akik utánam jőnek,

    Testemet vetem lépcsőül nekik,
    És nem bánom, ha százszor megelőznek.
    Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
    Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
    Csak égbe nézzen a szemük merőn.

    Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
    Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
    Azt én letaszítom a meredélyen.

    Nem irigység ez. – Csak kötelességem.

    Forrás: Lélektől lélekig