Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
világokat tudnánk emelni s rontani.
Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
pergő csillagoknak avarán léphetnél.
Ha vaskarom átfonna, ha tejkarod átfonna,
napoknak, holdaknak járása más volna.
Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
nem volna virradat, nem volna alkonyat.
Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
az Úristen szíve is gyorsabbat dobbanna.
Forrás: Szívzuhogás
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik között, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogy lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva őgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
– fény tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
– golyó, szurony, kín sűrű rajban
vüvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
a szelíden győzök, mint a szél.
Forrás: Magyarul Bábelben
Jön a nagy mocskos este, jön.
Elébe állok.
Nem mint hóhér elébe a
bitó-virágok.
Villámló vétkem: mindenem,
én nem vagyok fegyvertelen.
Lélek sötétje, hogyha mersz:
végezz velem!
Több a csíkos bunda ára
mint az atléta-mezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Jaj, erősek éhessége!
Evők duzzadt szájai!
Fogak megkopatlan kése!
Vérszín igazságai!
Jaj, ruganyos nászuk e föld
párnázott fém-vázain!
Jaj, szomorkás ámulásom!
Kirúgattatásaim!
Jaj, robogni s nem rohadni!
Jaj, vér mámora s szeszé!
Világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Ami van: el kell rabolni,
ami van: ezé s ezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Csodálatossá formált az élet,
az én nagyuram.
Mert mint a kő s mint az élettelen rög,
úgy születtem én csakugyan.
Mert az anyaméhből kijövet
nem vágytam vala sírni.
Úgy kellett felnőttre-méretezett
pofonokkal életre-bírni.
És fölvette a faragó-fejszét a sors,
illesztette vállaimra,
s ami addig volt hold-szerű kő:
csupa tűz lett és szikra,
csupa inda, buja halál és élet,
csupa tündöklés, vétek,
és az én lelkem a Mindenség lelke,
és az én tagjaim mint a tiétek.
Akkor süllyed el, ha a víz a belsejébe jut.
Ne amiatt aggódj, ami körülötted van.
Azzal törődj, ami benned zajlik.
Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
Állok a kökényes halom tetején.
Cigarettám füstje vékony lobogás,
merengek, míg végig sajog a parázs.
Vörös erdőkön át idekéklenek
sötéten a vaskos rendeki hegyek.
S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
égi fényt az égre szór a Balaton.
Két szemem bogára mégis itt időz
közel a mezőben, korán jött az ősz.
Embernek, madárnak ami drága volt:
levelenként földre pilléz már a lomb.
Termőnövényeknek sorsa már betölt,
nedvek elapadnak, elpihen a föld,
lesüllyed az ég is, de az én szívem
most akar teremni, azért nem pihen.
Serényedem egyre, így vagyok erős,
csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
az én szelíd szívem nem fél semmitől.
