„Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek,
s ebben a megismerésben rejlik minden erőm…”
Forrás: Gandhi
„Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek,
s ebben a megismerésben rejlik minden erőm…”
Forrás: Gandhi
Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
Megcsapja órjás szárnyival
A reszkető tekét.
Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
Hogy búvik sötét odujába,
Hogy félti hitvány életét!
Rongy életét hogy félti most
A sok silány, a sok bigott,
Ha tombolsz rémitőn,
Óh zordonkedvü láng Enyészet!
Csak én vagyok, ki véled érzek;
Ujjongok: Ez az én időm!
Ujjongok a szélvésszel én,
Mely fekete szárnyán felém,
Rajtam, velem rohan.
Úgy érzem, lelkem szól belőle:
Óh vajha minden összedőlne,
Minek kölcsönzött lelke van!
Kacagok a viharral én,
Testvéri csókot küld felém
A vészek szelleme.
Csak hulljatok remegve arcra,
Keblem magas gyönyörre hajtja
A viharok lehellete!
Süvölt, sikolt a fergeteg,
Testvéreim, a vad szelek
Kedvökre játszanak;
Könnytengerét a menny kiontja
S a zúgó, zokogó habokba
Szilaj vágyak haldoklanak.
Öldöklő, gyilkos lázban ég
A meghasonlott istenég,
Kétségbedőlt világ;
Villámot szór a nagy világszem
És nem kíméli önfiát sem,
Gúnyt, haragot szemébe vág.
Ringó rétek hajába kap,
Rengő erdők fejébe csap,
Mint bősz, gonosz király;
Fönséges, átkos borzalomban
A földnek órjás szíve dobban,
Mert rátapodott Beliál.
Ah, itt van, itt az én időm!
Zúg az itélet rémitőn:
Sápadjon minden el!
S ha minden hull, recseg a vészbe’,
Belesikoltok énekébe:
Vesszen, aminek veszni kell!
Hajrá! robogj, rombolj vihar!
Haragod égő szárnyival
Vesszőzd meg e tekét!
Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
Törj a korcs lelkeken keresztül,
Zúzd testüket ízekre szét!
Kevély hegyek meginganak,
De te száguldj előre csak
S ne kíméld a nagyot!
Alázd meg a hitetlen gőgöt,
Merüljön vad szivébe tőröd
S tebenned hinni bukva fog!
Ah, én is érzem ostorid!
Sötét szárnyával beborit
A vész nagy istene.
Vasvesszejét én is megérzem,
De nem csúszom előtte térden,
Mert együtt érezek vele!
Hadd féltse éltét lelki rab!
Nem fél tetőled a szabad,
Ha zengsz fönnen, dicsőn!
Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
Ha összedöntöd az egészet:
Ujjongok: Itt az én időm!
Forrás: Lélektől lélekig
Öleld át két kezeddel a vihar
kék villámait,
és tüzek lángolnak fel a tenyeredben.
Mert mit sem ér
az a költemény, amelyiknél
nem lehet felmelegedni.
Forrás: Lélektől lélekig
A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
Itt nem segít rutophyllin s niton.
De azt mondják: kemény a kézfogásom,
a szorító kezet megszorítom.
Szeretném, hogyha végig elkísérne
ez az erő s nem morzsolódna szét,
hogy majd a végső pillanathoz érve
még megszorítsam a halál kezét.
Forrás: Lélektől lélekig
„Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.”
Forrás: Lélektől lélekig
Engem így kell, hogy láss Kicsim!
Erősnek és szabadnak.
Ha rám gondolsz egy hajnalon,
Mikor csak egymagad vagy.
Mikor kevés az éjszaka,
Sötétebb kell, a mélység!
Akkor majd kapaszkodj belém,
Bejárjuk minden részét.
Ha elcsüggednél, ott leszek!
Nem hagylak összetörten!
Ha vinnék gyengéd álmaid,
Patkányok emberbőrben.
– Ne félj, hisz látod, itt vagyok!
Szememben száz halál van.
A világ minden Istenét,
Magamra tetováltam.
Forrás: Lélektől lélekig
Akit szeretsz sebezhetetlen?
akit szeretsz az halhatatlan?
akit magadnak választottál
azt megpróbálod szakadatlan.
Annak oroszlán szívet adjál,
hogy rettentésedet megállja.
kedvenced elcsuklott fejére
súlyos kezedet tedd vigyázva!
Mégse görbüljön haja szála.
Forrás: Lélektől lélekig
„A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér. A lélek fájdalmától ne féljetek. A kín elhamvad lassan, akár a tűzrakás. Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok: elvezetett valahová, megerősödtetek.”
Forrás: Lélektől lélekig
A Vág születése
Reggel, ragyogó.
Rezgő füveken
Hűs hajnal harmata csillog.
– Születő nap, ébredő hegyormok,
Kelő világ, köszöntelek!
Repeső reggeli szellőn,
Zúgó rengetegek
Rejtelmes öléről
Ama hajdani hajnal
Himnusza száll,
Kitörő nagy erők,
Omló hatalmak,
Születő világok
Ritmusai.
Ti komoly hegyek itt koszorúban,
Keresztapái ti a Vágnak,
Beszéljetek ama napról,
Amikor leküzdte a kő erejét
A teremtő vizek hatalma,
Mikor kitört az ár,
És megszületett az új világ.
Itt morajlott a tenger,
A hegytitánok lelke.
Innen akart alárohanni
A hívogató völgyi világba.
De a bércek lánca
Azt mondta: Nem!
Ide folytak mind, mind,
Az erdők könnyei:
Kicsiny patakok,
A hegyek haragja:
Rohanón letörő vizek árja.
Ide küldte a föld
Tűzmelle hevét:
A mélységből a magasba szökő
Források erét.
Törtetve törtetett
Mind, mind lefelé.
De a kemény kőporkolábok ajka
Azt mondta: Nem!
Itt forrt a tenger ölén,
Itt küzdött pihenéstelenül
A sziklavilágok minden ereje.
Itt ásta a kő kebelét
Omló vizek hatalma.
Itt küldte szét
A vad áradatokat
Rontó haragja a tenger szívének.
A hallgató habok
Itt zúgtak harci éneket.
Sirályok vijjogó dalában,
Üvöltő szélvészek szavában,
Itt született meg a tengerek ajkán
Világteremtő harcok himnusza.
De a mogorva sziklazsarnok
Azt mondta: Nem!
És egy csatás nagy éjszakán
Fölkelt a tenger.
Zúgtak az erdők,
Zúgtak az ormok,
A vizek tomboltak
Szilajon, szilajon.
Vad szelek jártak,
A völgyek nyögtek,
Sziklák dübörögtek,
Villámok kerengtek,
Sziklasorok rengtek.
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben
A kővilág ős gyökerei mind.
– Fölkelt a tenger!
Az ébredő hajnal
Egy új világot látott megszületni,
Egy ifjú, győzelmes világot.
Széttört a szirtbilincs,
Győző vizek árja
Hömpölyögve rohant le
A völgy szorosán.
Mikor a születő napfény
Kilebbent a hegyek fölé:
Lenn, magavájta ösvényén,
Életet ontó ifjú vizével,
Hullámai ringva-dalolva
Győző erők dalát,
Megszületett a hegyek folyója,
Megszületett a Vág.
Forrás: Lélektől lélekig
Állottam a völgy fenekén,
Szédületes sziklák szorosán,
És néztem a mélyből
Az égreszökő magasokba.
Haragoszöld fenyveseken túl
Meredek, nagy szürke falak,
Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
Meredeztek elő
Idegen magasokba.
Nekem, állónak szűk út szorosán,
Bújó völgy sárborított fenekén,
Szirtekközi szélben
Szólottak a sziklák.
„Mit akarsz köztünk,
Por gyermeke, szólj.
Férgek fia, föld unokája,
Mit akarsz a magasban,
Sártaposó?
Ez itt az erők kőszáli világa,
A keménység kőbirodalma,
Ez a sziklavilág.
Itt semmi sem él,
Füvet se, fenyőt se találsz,
Ez itt a halál testvérbirodalma.
Itten csak a felhők
Bús tábora jár,
Csak a förgetegek,
Szilajon rohanó szelek ajka dalol
Rettentő énekeket,
Miket emberi fülnek
Meghallani nem jó.
Hangjukra a vér tüze megfagy,
Fátyol fut a szemre,
Kemény köveken
Megcsúszik a láb.
A sziklavilág nem az embereké.
Ez itt az erők kőszáli világa;
Férgek fia, sár unokája,
Mit akarsz te közöttünk?”
Így szóltak a sziklák.
Felszökve helyemről
Felkúsztam a kőmagasokba,
És szívtam az ormi szelet,
S megtelt a szívem
A kemény nagyság,
Az égreszökő nagy erők
Érzéseivel.
S leszálltam a völgybe,
S hallottam verni völgynek
Lágy szíve erét.
És zöld puha pázsit ölén
Csörgő kicsi forrás
Kristály vize mellől:
Az égreszökő magasokba,
A sziklavilágba
Úgy néztem föl, mosolyogva.
Forrás: Lélektől lélekig