„Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.”
Forrás: Lélektől lélekig
A személyiség lényege a határtalanság; a csoporté a határoltság.
A szerelem lényege a határtalanság; a házasságé a határoltság.
A hit lényege a határtalanság; a vallásé a határoltság.
A lélek lényege a határtalanság; a testé a határoltság.
A létezés lényege a határtalanság; az életé a határoltság.
A határtalanság: erő. A határoltság: hatalom.
A hatalom kézzelfogható és mulandó;
az erő megfoghatatlan és örök.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissítő esőt és a végnélküli
elálmosító kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszédüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
„A legszebb asszony én vagyok”.
Illetlenség, s talán nem is igaz.
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
„A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
És fénylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
És kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantják fel az illatot.
Ilyen esőben villámcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.
Forrás: Lélektől lélekig
Hóval a holdig én örvénylek
lavinát hajtok elibétek
sugár-cérnával gyors a körmöm
éggel a földet egybe-öltöm
tudok éhezni, jól torozni
csillagokkal is táborozni
csillagokkal is táborozni
soha árvákat összehozni
hóval a holdig én örvénylek
lavinát hajtok elibétek
előttetek e csillag robban
én ordítok a sarkatokban
Forrás: Lélektől lélekig
Erő és szépség elhagyott,
fehér ágy elszív engem –
én édesem, én édesem
ne hagyj meghalni engem,
míg öt világrész illata
csábít világgá mennem –
űzd el a gyalog-madarat
ki elkaparna engem!
A henteskutya kicsinyel
cingár falatját: engem –
a teljes élet összegyúrt
dögöt és lángot: engem.
Mosdass, ölelj, ne félj, ne félj,
mert el nem érnek engem,
fekvén is fekszem szárnyakon:
isten szállat föl engem.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó Űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba
mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillag-terében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
Forrás: Magyarul Bábelben
Szécsi Margit, A kivirágzott kéz, magyar költészet, élet és halál, szenvedély, erő, női hang, lét
„Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek,
s ebben a megismerésben rejlik minden erőm…”
Forrás: Gandhi
Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
Megcsapja órjás szárnyival
A reszkető tekét.
Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
Hogy búvik sötét odujába,
Hogy félti hitvány életét!
Rongy életét hogy félti most
A sok silány, a sok bigott,
Ha tombolsz rémitőn,
Óh zordonkedvü láng Enyészet!
Csak én vagyok, ki véled érzek;
Ujjongok: Ez az én időm!
Ujjongok a szélvésszel én,
Mely fekete szárnyán felém,
Rajtam, velem rohan.
Úgy érzem, lelkem szól belőle:
Óh vajha minden összedőlne,
Minek kölcsönzött lelke van!
Kacagok a viharral én,
Testvéri csókot küld felém
A vészek szelleme.
Csak hulljatok remegve arcra,
Keblem magas gyönyörre hajtja
A viharok lehellete!
Süvölt, sikolt a fergeteg,
Testvéreim, a vad szelek
Kedvökre játszanak;
Könnytengerét a menny kiontja
S a zúgó, zokogó habokba
Szilaj vágyak haldoklanak.
Öldöklő, gyilkos lázban ég
A meghasonlott istenég,
Kétségbedőlt világ;
Villámot szór a nagy világszem
És nem kíméli önfiát sem,
Gúnyt, haragot szemébe vág.
Ringó rétek hajába kap,
Rengő erdők fejébe csap,
Mint bősz, gonosz király;
Fönséges, átkos borzalomban
A földnek órjás szíve dobban,
Mert rátapodott Beliál.
Ah, itt van, itt az én időm!
Zúg az itélet rémitőn:
Sápadjon minden el!
S ha minden hull, recseg a vészbe’,
Belesikoltok énekébe:
Vesszen, aminek veszni kell!
Hajrá! robogj, rombolj vihar!
Haragod égő szárnyival
Vesszőzd meg e tekét!
Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
Törj a korcs lelkeken keresztül,
Zúzd testüket ízekre szét!
Kevély hegyek meginganak,
De te száguldj előre csak
S ne kíméld a nagyot!
Alázd meg a hitetlen gőgöt,
Merüljön vad szivébe tőröd
S tebenned hinni bukva fog!
Ah, én is érzem ostorid!
Sötét szárnyával beborit
A vész nagy istene.
Vasvesszejét én is megérzem,
De nem csúszom előtte térden,
Mert együtt érezek vele!
Hadd féltse éltét lelki rab!
Nem fél tetőled a szabad,
Ha zengsz fönnen, dicsőn!
Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
Ha összedöntöd az egészet:
Ujjongok: Itt az én időm!
Forrás: Lélektől lélekig
Öleld át két kezeddel a vihar
kék villámait,
és tüzek lángolnak fel a tenyeredben.
Mert mit sem ér
az a költemény, amelyiknél
nem lehet felmelegedni.
Forrás: Lélektől lélekig
A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
Itt nem segít rutophyllin s niton.
De azt mondják: kemény a kézfogásom,
a szorító kezet megszorítom.
Szeretném, hogyha végig elkísérne
ez az erő s nem morzsolódna szét,
hogy majd a végső pillanathoz érve
még megszorítsam a halál kezét.
Forrás: Lélektől lélekig
