Címke: Faludy György

  • Faludy György: Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

    I.

    Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
    egy kofferrel, mely a hazája volt
    s az esti, szürke panziószobában
    Natasja balvállára ráhajolt
    s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
    úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
    akkor hajnal felé így szólt Natasja:
    „Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”

    S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
    s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
    de a diáklány, ha kérdezték érte,
    csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
    Kimosta ingét, ruháját kefélte
    és szava lett számára a parancs;
    az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
    Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.

    S mikor már végigjárták kettesében
    Bécs városának őszi parkjait,
    egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
    az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
    S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
    fehér bundában kihajolt felette.
    Az utcasarkon gesztenyét vett magának
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    II.

    A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
    nem árulta el soha, mire vágyik
    s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
    a firenzei dóm összes gyertyáit.
    Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
    az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
    s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
    a Kurfürstendamm lámpái alatt.

    És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
    úgy kezdődik, mint minden szerelem;
    most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
    és két hét múlva lefekszel velem.”
    Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
    F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
    s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen
    tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
    mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
    ezüsttálcán.

    És aztán egy fél évig
    cigarettáit ő gyújtotta meg
    és minden este puncsot főzött néki
    s szép német teste néki volt meleg.
    A Zoo alatt, a villanyóra mellett
    találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
    De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    III.

    A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
    együtt mentek ki és tudták, hova.
    Fricinek hívták és vörös hajához
    jól állt a szürke garniszálloda.
    Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
    de gint ivott veszettül s köpködött.

    És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
    hátrasandított és megesküdött,
    hogy mától fogva többé nem lesz céda
    és F. Gy.-vel marad csak ezután.
    A vén falakról hullott a tapéta
    s azontúl ketten laktak egy szobán.

    Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
    vagy, csak szokásból, az utcára ment.
    F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
    ha másnap reggel végre megjelent.
    Belerúgott, megverte és kidobta
    s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
    Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
    alázatosan mindig visszajött.

    S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
    gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
    cigarettáit rádobta az ágyra
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    IV.

    S F. Gy. megjárta így a félvilágot
    és látta, hogy minden játékban nyert,
    s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
    mikor egy nap megjött az Éva Scherff.

    Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
    és rászegezte kihívó szemét,
    mely olyan kék volt, mintha a sarkában
    egy ibolyát préseltek volna szét.

    S mikor a Dómtéren leült mellette,
    olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
    akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
    hogy márványból van-e a milói Vénusz.

    Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
    angol cigarettákat és meg se hallotta,
    hogy F. Gy verseket liheg,
    fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
    pimasz volt és szeszélyes és hideg,
    hét találkából csak egyen jelent meg
    néhány gyors percre; mindig sietett
    és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
    vallott neki; lenézte és kínozta,
    megsértette és gyűlölte s kidobta
    s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
    s feszes selymekbe csavart drága testét,
    melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
    neki, csak neki nem adta oda.

    De ezt az egyet nem tudta elfeledni
    soha, soha, soha.

    (Miskolc, 1933)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: A kilencvenegyedik

    Mi volna, hogyha Platón feltámadna
    s belépne hozzánk ma este, ahogy
    itt ülünk a villanynál s az ablakban
    gépek szállnak, mint roppant csillagok?
    Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
    tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
    ő enne, inna, meghallgatná Johann Sebastian Bach-ot
    s azt hinné: mi vagyunk az istenek.

    Elmondanók, hogy az anyagit látja
    s az jó; de hogy az élet kvalitása
    borzalmas és kultúránk szétesik;
    hogy idióták s lókötők vezetnek
    bennünket, kik semmit se védenek meg;
    s hogy itt már nincs is mit megvédeni.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: A judeai helytartó

    Supka Gézának

    Cumae felől bicegve jött az alkony,
    mint kék vitorlák álltak a hegyek
    s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
    és bámulták a rozsdamart eget.
    S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
    ők csak nézték némán a kék vizet
    s tógájukat fejükre húzták, melyre
    fehér holdat kaszált hat évtized.
    S midőn a kert, mint régi palettáknak
    utolsó zöldje, vén lett és sívár
    s midőn Baiae felett a pineáknak
    fejét az alkony egybefogta már,
    s midőn a Cap Misenumról a május
    narancsszagot hozott a mirtuszokra –
    így szólt az egyik:

                   - „Pontius Pilátus,  

    emlékszel még a régi májusokra?
    Ma harminc éve voltam a vendéged,
    hogy helytartója voltál Judeának:
    bíborban jártál, liktorok kísértek
    és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
    Aztán lejöttél és borodat ittad
    s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
    zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
    mely halni gyáva, élni ostoba;
    e rút népet, mely röhög a Cézáron,
    és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
    de a keresztfán is vitatkozik,
    e népet, mely semmit sem tud a szépről,
    mely ma elájul egy korbácsütéstől,
    s egy kettőspontért holnap halni kész.

    Aludni mentél. S én még aznap éjjel
    az utcákon bolyongtam szerteszét,
    mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
    hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
    sikátorokban, szemét közt, a sárban
    kivert gyermekek, rokkant nagyapák
    hevertek, akik szemük olajában
    hordozták népük roppant bánatát.
    Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
    bizonytalan világot szőtt a kétes
    falakra és egy meztelen leányra,
    ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
    Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
    illat s fejét unottan dobta hátra,
    mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
    s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
    félig lezárta s a lassú, parázna
    táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
    hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
    s azontúl minden nap megnéztem őt.
    És hangja, amely durva volt és édes,
    megrészegített, míg a kormos mécses
    mellett ültem a néptömeg között,
    és már nem kellett kérlelnem hiába,
    míg egy napon, kifestve, meztelen,
    a langyos judeai éjszakában
    az Olajfák hegyére ment velem.
    Még ott ültünk a cédrusok tövében,
    midőn a dombok közt kikelt a nap,
    és ekkor néztem először a szemébe,
    mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

    Ezentúl őt kísértem éjről éjre
    Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
    ahol a város fiatalja s véne
    zeneszó mellett itta rossz borát:
    aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
    között táncolt vörös, megoldozott
    hajával, míg olajos, barna testét
    kopasz írástudók pihegve lesték,
    s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
    míg egy napon nyom nélkül elveszett.
    Szolgáim három hónapig keresték
    és én még nagyon sokáig és titokban
    a kocsmákban töltöttem minden estét
    s nyomát kutattam a sikátorokban,
    hírhedt házakban, börtönben, görög
    kerítőnők és leprások között,
    de nem találtam meg vörös haját.
    S aztán, egy év után hallottam róla,
    és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
    látták nemrégiben Cezáreában,
    egy megszállott, bolyongó lázadóval,
    ki házról házra járt többedmagával
    és prédikált,
    s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
    s akit az Olajfák hegyén, a kertek
    mentén elfogtak és keresztre vertek.
    Mivel hírmondó sem maradt utána:
    felelj, Pilátus, emlékszel reája?”

    Pilátus, az emlékek közt keresve
    kezét hallgatva tette homlokára.
    Aztán így szólt:
    – „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
    Nem emlékszem reája.”

    (Budapest, 1935)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: 1940

    Hittük, nem csak a franciák:
    övék a legjobb hadsereg.
    S mit lát a német náci ma?
    Rohanó, mocskos seggeket.

    Minden idegen áruló,
    nyögte a sivár öntudat,
    de az idegenek helyett
    ők árulták el magukat.

    Vidulnak most, negyven nyarán,
    zsidóknak rossz, de béke lesz,
    egyik sem tudja, hogy az ügy
    kezdete és nem vége ez.

    Nácik isszák ki borukat
    és meglövik a nőket is,
    s ha megvadulnak egy napon
    zsidóknak nézik őket is.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Faludy György: Egy barátom születésnapjára

    Hatvan évig lófaszkodtál
    és vetetted a szar magot,
    a múltadon elrágódhatsz,
    de a jövendőt baszhatod…

    Forrás: Kedvesch versek

  • Faludy György: Szonett

    Nem váglak ketté lélekre meg testre
    oly éles késsel, ahogy Te teszed,
    ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
    de kolostorba zárnád testedet.

    Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
    lélegzeted fúgáit, s ha hamis
    szégyenkezésem nem tartana vissza,
    végigfogdosnám árnyékodat is.

    De ha az öt érzékemet menesztem:
    mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
    és nem vagy többé se lélek, se test:

    Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
    és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
    mely engem betölt, Téged elereszt.

    Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
    Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • François Villon – A testamentum (részletek)

    Faludy György átköltésében

    I.

    Az őszi sárban már magamban járok,
    s lábam nyomában a Kaszás üget,
    hajam deres lett és az utcalányok
    másnak mutatják már a mellüket,
    s a csillagok is már fakóbban égnek,
    mint egykor égtek, mikor este lett:
    ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
    s az út sarának vézna testemet.

    II.

    Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
    emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
    mikor félig fejemre szállt az álom,
    s elmorzsoltam már rég az estimát:
    hirtelen belémnyilalt a sötétben
    a rémület, hogy egyszer meghalok,
    s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
    s hogy fákat láttam, holdat és napot,

    III.

    hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
    de nekem nem lesz szavam és dalom,
    és a bitang sors, mely nem adott enni,
    végül sarat dagaszt az ajkamon:
    hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
    s ha már a sírba tettek, e kevés
    örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
    s nem lesz soha, de soha ébredés.

    IV.

    E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
    fúrják bikák agyába a karót,
    a verejték nyakamig elborított,
    s hörögve haraptam a takarót,
    görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
    s hogy elkergessem ezt a látomást:
    könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
    szememmel Vallát vagy a Gorgiászt…

    V.

    Azóta a pimasz nők, a rideg
    barátok, a polgárok közönye,
    a hosszú vándorutak a hideg
    erdőkben és a hóhér kötele
    másra tanított; s mert kiürítettem
    a mély pincék minden lőre-borát:
    nem félek többé s a halállal ketten
    régen vagyunk már pertucimborák.

    VI.

    Mert korbáccsal vert engemet az élet,
    s nem voltam Isten választott fia,
    egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
    s lábamnak hányszor kellett futnia,
    és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
    s az urak hiába fennek rám fogat,
    ollójával e rút Kor és az Állam
    nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.

    XLVI.

    Ültessetek fejem fölé egy árva
    kis szilvafát s mellemre pázsitot,
    de a kék ég szerelméért ne drága
    márványtömböt vagy gőgös gránitot:
    rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
    s bár hóhérkézben lengett életem:
    az úgynevezett úri tisztességhez
    mégis túl tiszta volt az én nevem.

    XLVII.

    S ne törődjetek halotti torommal,
    jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
    s ha nem nagy munka, írjátok korommal
    vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
    középnagy kőre, amilyen a réten
    a lábatok alatt ezer akad:
    hogy úgy ki és mi volt az életében,
    ki itt enyészik lenn a föld alatt.

    XLVIII.

    S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
    oda, hol szebben szaglik a virág;
    s talán, ha majdan kettőezret írnak
    Krisztus után, még tudja a világ,
    hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
    s mély serlegekből hogy itta a bút,
    s hogy indult végül álmos és kanyargó
    vizekre, honnan nincsen visszaút.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: József Attila temetése

    Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
    kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
    hadd pihenjen örökre itt a lila
    domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
    szembogarad ne nézze többé fájón,
    mint járnak úri fogatok lucsok
    úton s a pernye hogy esőz a gyáron
    s miként lesz mindig másé az öröm –
    mert különös nép lakozik e tájon,
    a kisbírónak előre köszön,
    s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
    míg lőre-borba fúl az ős közöny –

    hiába volt a versek vér-özönje,
    testednek jobb már, hogyha így rohad:
    e kornál nem durvább a föld göröngye,
    és nem keményebb a tehervonat
    vaskereke Babits Mihály szívénél.
    Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
    vak városunkban, mely reszketve él még,
    de új vezér felé görnyed háta,
    vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
    után az őrület csapatja járja,
    s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
    garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
    polgár lapul. Fúhattál riadót
    undornak, félelemnek és közönynek –
    becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
    azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
    adott el, mint amennyit eladott,
    s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet
    elfojtani – mert nem volt olvasód,
    nem kellettél! Álirodalom kellett,
    buta regények s szemét darabok
    kellettek nálunk, amíg a lehelet
    lassan kifogyott tüdődből s a póz
    a drága, a csibészes, mit mint gyermek
    hordtál, lehullt, és agyonkínzott
    fejedben az őrület vert tanyát.

    Mostohaapád űzött, a kopott
    vén Államgép – de szerető anyád
    is volt, a Haza, és talán ezért
    nem volt otthonod s bútoros szobák
    közt csavarogtál, havi negyvenért,
    és kávéházak füstös páholyában
    ültél, kit senki nem hív és nem ért.
    De most elmentél s mint golyót a fában
    hagytad szívünkben minden szavadat,
    s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
    hogy bennünk csak a borzalom maradt,
    meg napjaink sötét gyászmenete,
    míg felzokogunk, európaiak
    a sok turáni közt e fekete
    földön.

    Aludj hát: víz meg ég
    nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
    bús délutánon. Aludj a holt vidék
    ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
    Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
    Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
    között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
    s a téli szél tört ablakon zörget,
    hol szolgáknak már nyakkendő a járom
    és német szolgabírát hoz az út,
    ki csizmában hág sírodra s fejfádról
    lelopja majd a vérszín koszorút.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Faludy György: Csuáng Cö mondta

    „Ha egy ember véletlenül a másik
    lábára lép a zsúfolt piactéren,
    úgy magyarázgat. (»Nagy a torlódás itt,
    bocsásson meg, alázatosan kérem.«)

    Ha öcskösével teszi ezt a bátyja,
    pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte.
    Ha az apa lép a kölyök lábára,
    semmit se szól, mintha nem venné észre.

    A legnagyobb udvariasság mentes
    a formalitásoktól, és a teljes
    bölcsesség tervezetlen, de kiárad,

    mint a folyók. Tökéletes szerelmet
    nem lehet demonstrálni, és a teljes
    őszinteség nem nyújt garanciákat.”

    Forrás: Lélektől lélekig