Hogy Krisztus szenvedését látja minden
haldoklóban, vagy csak az emberi
lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
közt mint teremtett ilyen mennyei
rendet magában, titok; de csak így
tudta Káli kolera-sújtott papját
roskadó, öreg vállára felvenni
a kalkuttai pocsolyából; másként
rég megtört volna India ezernyi
borzalma s kínja közt – és máshogyan
nem törölgetné szemsarkát mindenki
e tőle olyan idegen, sovány
Teréz anya láttán, ki a jóság
szépségét hordja ezüst homlokán.
Forrás: Magyarul Bábelben
A történelmet nem tudni előre.
A leányok a múltnál sokkal szebbek,
a fiúk sportolók, vidámak,
és egyre műveletlenebbek.
Hét nemzet gyárt atombombákat,
mint régen gépfegyvert meg ágyút.
Ha kérdezed megvígasztalnak:
Azért gyártjuk, hogy ne használjuk.
Egymilliárdnál jóval többek
a kínaiak. Mi nem törődünk
velük. Dolgoznak s hallgatnak.
Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk?
A sarki tenger roppant jégtáblája
kiolvad a jegesmedvék alatt.
Elég-e a növekvő tenger ellen
imákból szőni védfalat?
A Nagyalföld sivatag lesz,
porfelhő, szikkadt, piszkosszürke.
Csak az Úr hangja segíthetne,
de Isten sosem fú a kürtbe.
Forrás: Magyarul Bábelben
(XI. század)
Száz könyvtár, hatvan park, az egyetem,
szökőkutak, mecsetek. Éjszaka:
olajfák, tömjén, mirha, meztelen
testek, jázmin s a gyönyör méz-szaga.
Szép kardja volt s koromsötét lova.
Egész Sevilla őt, a nagyvezírt
imádta és idézte. Nem csoda,
hogy büszke lett és ilyen verset írt:
„Ámár vagyok. Költészetem híre
dombok, hegyek, síkságok, tengerek
fölött a szél szárnyán száll messzire.
Csak a bolond nem tudja nevemet.
Arany napfényben arany gyík vagyok.
A fiúk Ibn Ámár rímeit
súgják rekedten lányok, asszonyok
fülébe és megolvad mindegyik.
S ez így lesz akkor is, ha meghalok.”
Vidám volt és nálamnál boldogabb,
mert nem látta, hogy arabeszk pereg
s a házfalakról hull a vakolat.
Nem vette észre, hogy az emberek
elsatnyulnak s hogy a szökőkutak
csövében többé a víz nem elég.
Nem látta, hogy dudvásak az utak
s a szemhatáron magas a szemét,
s hogy kik versét mondják, a fiúkat
lemészárolják s a könyvtár elég.
És nem sejtette, hogy nincs elv, se hit,
sem áldozat, se tett, sem ész, se tőr,
se filozófia, mely felsegít
egy kultúrát, amikor összedől.
Madrid, 1974
Forrás: Magyarul Bábelben
Ide vonzódtam elejétől fogva.
És itt tanyáztam egy pohár fine mellett
gőgös diákkoromban, mikor fine-re
mindig futotta, vacsorára nem.
S mikor azt hittem, rakéta vagyok.
A hátsó falnak háttal Pablo Picasso ült
a spanyol nővel; köszönőviszonyban
voltam velük s verset próbáltam írni,
de nem ment; pedig milyen otthonos,
szerény, piros szoba ez a kávéház
a kis üvegkalicka télikerttel
a boulevard-ra. Fiatalemberek
jöttek be nyeglén, sistergő rakéták,
mint jómagam; olyik a meredek
lépcsőkön felsuhant az emeletre,
vagy leült, vagy mellém telepedett
– Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas,
Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó –
és beszélgettünk vagy politizáltunk
vagy hallgattunk; de akármit csináltunk,
a forgóajtót lestük, ahol újabb
erősítések jöttek, a jövendő
előőrsei a hitvány jelen
mesgyéjén túlról; és a fiatal nők!
Diáklányok Burmából s Thaiföldről –
minthogyha hosszú pilláik mögött
a Gautama Buddha nyolc negatív erényén
tűnődnének, míg szeretőt keresnek;
zöldruhás angol lányok rézvörös
szeplőkkel és júnói lábszárakkal –
energikusan és ügyetlenül
mozogtak és nagy táskáik mögül
vizsgálták a különös külvilágot,
amelyhez kapcsolatot nem talált
testük, se lelkük; Kelet-Európából
jött lányok, akik hangosan vitáztak
kísérőikkel a világ dolgáról
s a szellemről, az anyagelvűség
címszava alatt; s a francia nők!
karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák,
hogy mi az élet, azt anyjuk méhében
tanulták s felkészültek ellene,
ízlést ismertek, nemcsak divatot,
együtt volt bennük a kemény s a lágy:
nem rétestészta, készre sült kenyér,
jólzárt egységek, önmaguk körül
forgó világok, csupa öntudat
a gőg s az önzés védőrétegében.
Bámultam őket, mint mindannyian.
Az öregek is idejártak este
– Julien Benda, Hatvani, André Breton
Franz Werfel s egyszer Roger Martin du Gard –
s ha kibeszélték magukat egymás közt,
áthívtak asztalukhoz minket is.
Tiszteltük őket és tanultunk tőlük
s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak,
egy-egy pillantást vetettek felénk;
mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük,
mert már nem a tizenkilencedik
században jöttünk vendégnek e földre.
Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk,
zavarosak s megbízhatatlanok,
hogy timián-szagú a verejtékünk,
hogy túl magasra rúgjuk térdeinket,
hogy mosolygunk, amikor lihegünk
és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni
és irigyelték, hogy még nem fogyott el
s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban
verjük talpunkkal a márványkockákat
s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk,
ha a portikusz összedől mögöttünk,
sőt lehet, hogy örülünk is neki –
irigyeltek minket, kik nélkülük
vonulunk be a jövendő világba
s nevük emlékét az útszélre vetjük,
ha úgy akarjuk és fejünkből is
kikergethetjük őket, mint a fájást;
orvosság sem kell. Együtt vagy külön
ültünk, ők is a forgóajtót nézték,
hol szaggatott libasorban az élet
vonult fel. Csendben irigyeltek minket.
Az óceán fövényét irigyelték,
ahol még oly sok százszor szaladunk
mezítlen talppal, kagylók késein,
aztán megállunk, amíg a hullámok
felágaskodnak, fehér paripák
és térdre esnek lábaink előtt;
irigyelték sétáinkat a frissen
hullott havon, mezőföldek között
vagy bizonytalan fényű délutánok
legmélyén, a determináció
sikátorában; irigyelték tőlünk
a föld, a fák s az ég gyümölcseit,
a hold narancsát és a holdbanánt;
megirigyelték ropogós padlójú
padlásszobáinkat; szerelmeink
mécsesét a visszacsavarhatatlan
kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget,
az erőt, mely nem erőszak, a kardos
angyalt, aki lapockánk csontjain
szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta
őket vagy sosem szegődött melléjük;
irigyelték remete estjeinket
egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás
mézillatát s az ifjúság pengéjét,
melybe még nem mart soha rozsdafolt.
Két feleséggel, három szeretővel
s hány jóbaráttal hányszor ültem itt!
Lila pára fekszik a St. Germainen,
nem őszi köd, nyári pollúció.
Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok.
Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek
a fiatalok; irigykednem kéne.
A szerelem kohói még lobognak
s a hullámok tajtékos lovai
térdük elé borulnak még sok évig
s nekem megáll a víz, akár a part.
Iparcikket esőzik minden évszak,
a kényelem rugalmas gumipárnát
dagaszt alájuk; irigykednem kéne;
de én emlékszem még a víz ízére,
a tiszta borra, a padlásszobákra,
a küzdelemre a szükségesért,
amit nem pótol a felesleges;
én mindenüvé el tudok sétálni,
ők nem tudnak már parkolni sehol.
Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam
még soha senkit, agyonvert rabtársat,
halott nővért, rákbeteg kisfiút –
megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán
a gyors mosollyal; egy-két évig még
lázadnak, a szomszéd fálánszterért
rajonganak, pártjelvénnyel akarják
feltartani a ránk omló eget,
vagy az LSD lován elvágtatnak
a semmibe, mert nemhogy a világon,
magukon sem tudnak segíteni;
majd elfáradnak s hozzáundorodnak
a többihez; mosolyuk dagadó
arcizommá merevedik; megállnak
garázsuk előtt reggel: az ősember
állt így barlangja szájában, bunkóval
kezében, és azt lesik, hol lehet
még benzint inni, hol lehet utat
építeni salakdombok között,
hol nem füstölnek még elég sűrűn
a gyárkémények; vagy hogy lehet innen
elmenekülni, hol van egy szabad folt,
ahol nem jelzik még a döghalak
ezüst pántjai a tavak határát,
hol van még hely az elnyüvesedett
nagyvárosok bélcsatornáiban,
egy szikla, mely tiszta marad, amíg
pöcegödörré puhul a világ.
Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok.
Páris, 1972
Forrás: Magyarul Bábelben
Diák voltam itt három évig.
Ma sem tudom, miért szerettem
e várost. Hófedte utcáin
versenyt futottam a szelekkel,
éheztem hosszan és titokban,
az élet értelmét kutattam,
lengő cégtáblákkal, padokkal
barátkoztam s szökőkutakkal,
majd a színésznő, kinek taknyos
voltam, s kire a sarkon három,
négy, öt órát vártam, míg megjött,
de ezt nem bántam s most se bánom,
Thomas Mann-ért és Karl Kraus-ért
rajongtam, festményeket néztem
a múzeumokban vasárnap
reggel, s nem voltam boldog mégsem,
bár a reményt nem adtam fel, hogy
hamar meghalok tüdővészben.
S mindezt azért, mert sok rossz verset
írtam s azt hittem: egyre jobbak,
letisztáztam szép gyöngybetűkkel,
s hazaküldtem a hírlapoknak,
s hogy lapozgattam a friss példányt
a kioszk előtt, sívó szélben,
esőben! Mindhiába; mégcsak
a szerkesztő sem üzent nékem,
csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!
Ettől végleg elkeseredtem.
Híres költő akartam lenni,
és beláttam, hogy lehetetlen.
Forrás: Magyarul Bábelben
Remenyik Zsigmondnak
Voltaire gipszmaszkja lógott a falon
és Bismarck állt az íróasztalon.
És tisztesség, munka és becsület
közt töltött itt egy hosszú életet,
és dolgozott, nyaralt, pihent, megnősült
és gyermekek születtek és megőszült,
és így lett Nulla Károly hatvan éves,
és azt keresve, mit hozott az élet,
az őszi parkban fázva ballagott.
– Forradalmak – szólt – és hitek röpültek,
országok nőttek, országok törpültek
és tisztes hatvan év: egész világ,
öregkor, házasélet, ifjúság…
És mennyi minden történt ezalatt
és mennyi élmény és tapasztalat,
s mindebből egy nap semmi sem marad.
Papírra kéne vetni tanúságnak
egy derék, józan ember életét.
– Én megteszem – felelte önmagának –
s megírom életem történetét.
Megállt. Szétnézett. De csak varjak szálltak
s károgtak holmi koldus-áriát.
S a fák körötte fejlehajtva álltak,
mint keresztfák alján a Máriák. – Hol kezdjem hát? – mormogta Nulla Károly –
talán mindjárt a gyermekéveken?
De mit beszéljek a szülői házról,
hol oly ködösen folyt az életem?
Az elemi, anyám, a sok rokon,
a hólabdák az őszi dombokon…
nyáron meleg volt és télen hideg,
s felnőttem közben, mint a többiek;
gimnázium, matura, négy jeles,
és semmi említésre érdemes;
hétfőtől szombatig a tanterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
– És fejlődésem, átalakulásom,
mint formált szó, könyv, élmény és barát,
hogy változott meg jellemem, tudásom,
s hogy nőtt számomra a térből világ?
– Eh, mit, bolondság. Évek múltak-teltek,
apám és a professzorok neveltek,
hétfőtől szombatig a tanterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
Így tűnt el húsz év untan és síváron:
megírni mindezt meddő és nehéz…
átugrom őket és az ifjúságon
kezdem meg életem történetét. – Az ifjúság? Trieszt, Velence, Róma,
San Marco, a Fórum, a Tevere:
az ember még Nápolyig lement volna,
ha nem lett volna olyan melege…
S aztán, mint illik, rendre végignéztem
a Baedeckerből minden csillagot:
rossz volt a koszt is és hogy hazaértem,
boldog voltam, hogy újra itt vagyok.
– S ha most magamtól számon kérem itt
fiatalságom tévedéseit?
A küzdelmes, nagy harci elveket,
a vágyakat, a régi terveket?
– De hol tévedtem? Mikor loptam, csaltam?
Nem fűtött eszme, bosszú és harag.
Dolgoztam és soha a hivatalban
nem késtem el harminchat év alatt.
És terveim? Szerény vagyont szereztem,
családom van, cégvezető vagyok.
De Istenem, mindezt nem is terveztem,
csak úgy sejtettem, hogy majd jönni fog…
Így tűnt el Róma, forrón és síváron,
a többi mind unalmas és kevés: –
átugrom őket s túl az ifjúságon
kezdem meg életem történetét. – S akkor, hogy minden exáment letettem,
a bankba léptem… harminc éves lettem…
Dolgoztam estig, némán, szakadatlan,
aktákat néztem, tollat mártogattam:
a főnökeim lassan észrevettek
és megkedveltek és jobban fizettek:
a bank… az állás… majd a házasságom:
és semmi más. Ez volt az ifjúságom.
– Bank, állás, állás, bank: ez lenne minden
és rajta túl már semmi, semmi sincsen?
Ha nem támadtak már nagy terveim:
nem voltak néha kis szerelmeim?
– Nem voltak. Csak kokottok és cselédek,
kiket bután dobott elém az élet,
én annyit szóltam csak, amennyit kellett,
és aztán ott hevertem testük mellett.
De végig dolgos, hosszú hatvan éven
csak egy szerelmem volt: a feleségem.
Ez minden. Elnyűtt lényeg, régi formák,
bank, állás… semmi, semmi az egész.
Átugrom rajtuk és a férfikornál
kezdem meg életem történetét. – A férfikor? Jegyességem, szerelmem,
keresztelők, bankettek, nagy menük,
s a gyermekek, akiket felneveltem,
mert mit tehettem volna mást velük?
– És hogy hatottak reám a kortársak,
Darwin, Freud, Nietzsche, Hitler és Lenin
és eszmék közt, melyek nyakamra hágtak,
és forradalmak közt, mik vérben áztak,
hogy formálódtak át az elveim?
– Az ember a robottól elkopott,
pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy újra
újult erővel menjen a robot.
Az ember este hazajön és álmos,
aztán leül unottan és bután,
és átlapozza az üres újságot,
és nem szól. És elalszik azután.
Mindegy, hogy tél, vagy tavasz van-e kint,
a falakról az ősök képe bámul,
a lakásajtó, mint a kassza zárul,
és hol van Hitler? és hol van Lenin?
Aludtam, dolgoztam, s aludni tértem,
és aztán semmi, semmi sincs tovább:
nem történt semmi… és az öregségen
kell kezdenem életem sorát. És Nulla Károly megborzadt és fázott,
sálját mégegyszer nyakára csavarta,
megállt, a földre bámult és az arca
lassan elsárgult, mint a régi vászon. – Nyugdíjba mentem. Öreg voltam s fáradt
és kiolvastam a kölcsönkönyvtárat,
s a kávéházban ültem lenn vasárnap,
s nem volt már semmi vágyam, célom, semmi
tervem, csak egy: pihenni és pihenni…
Nem gondolkoztam vénen és hiába,
a gyermekek szétmentek a világba,
s az unalmas élet harmóniája
úgy ült rajtam, mint por a zongorán,
Voltaire gipszmaszkja és öreg szobám,
az újság, a szivar, a barométer,
s így ment el nap a nappal, hét a héttel:
nyáron meleg volt és télen hideg,
és megvénültem, mint a többiek.
Hétfőtől szombatig a bankterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
És ez minden, mit hatvan éve tettem:
papírra vetni rossz lesz és nehéz,
sivár és szürke… és most merre kezdjem
az életem történetét? Szeme könnyes lett, megcsuklott a térde,
s az őszi park reásötétedett,
és Nulla Károly elsápadva kérte
számon magától most az életet.
Most kérte számon Goethe rímeit,
a Tannhäuser nyitányát s a firenzei dómot,
Bramantet és Giorgione Vénuszát,
most kérte számon a sok szürke reggelt
s a frázisokba fulladt esteket,
a bankot, az aktákat és az embert,
ki mindezekben régen elveszett,
a sutba dobott vágyakat s ezernyi
álmát, amelyet meg sem álmodott,
a nőket, kiket elfelejtett megölelni,
a mánál is kopottabb holnapot,
és ősei kifakult társadalmát,
mely, vén rongy, rajta régen elkopott,
eszméit, melyek csépelték a szalmát,
s az életet, mely közben elfogyott…
S ekkor sárgán, mint kint a hideg rázott,
s lehajolt fejjel, mint kivert bakák,
hazament némán és megvacsorázott,
és hajnalig leste az éjszakát. És reggel álmosan lement a boltba,
papírt hozott és asztalához ült,
és holt nejének képét félretolva
emlékei közt lassan elmerült,
hogy megírja élete történetét.
Szeméből apránként elszállt az álom,
száz ív papír hevert az asztalon,
csend volt s nem hangzott, csak az őszi zápor,
mely börtönrácsot vert az ablakon.
S aztán, hogy délfelé bejött a lánya,
dermedten állt meg és felordított.
De Nulla Károly, karjait kitárva,
ott ült a széken és kifordított
merev szemével nézte holt nejét:
teste tespedten lógott a karfára,
és bőrét már a levegő barnára
festette, mint az alma belsejét.
Száz ív papír feküdt a holt előtt,
fenn büszkén állt a cím: „Az életem”.
Utána pont. S a szürke pont mögött
nem volt egy sor, egy szó, egy betű sem.
Csak fehér ívek unott folytatása,
üres lapok néma ítélete:
ez volt a Nulla Károly élete.
(Budapest, 1935)
Forrás: Magyarul Bábelben
I.
Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
egy kofferrel, mely a hazája volt
s az esti, szürke panziószobában
Natasja balvállára ráhajolt
s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
akkor hajnal felé így szólt Natasja:
„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”
S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
de a diáklány, ha kérdezték érte,
csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
Kimosta ingét, ruháját kefélte
és szava lett számára a parancs;
az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.
S mikor már végigjárták kettesében
Bécs városának őszi parkjait,
egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
fehér bundában kihajolt felette.
Az utcasarkon gesztenyét vett magának
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
II.
A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
nem árulta el soha, mire vágyik
s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
a firenzei dóm összes gyertyáit.
Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
a Kurfürstendamm lámpái alatt.
És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
úgy kezdődik, mint minden szerelem;
most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
és két hét múlva lefekszel velem.”
Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen
tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
ezüsttálcán.
És aztán egy fél évig
cigarettáit ő gyújtotta meg
és minden este puncsot főzött néki
s szép német teste néki volt meleg.
A Zoo alatt, a villanyóra mellett
találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
III.
A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
együtt mentek ki és tudták, hova.
Fricinek hívták és vörös hajához
jól állt a szürke garniszálloda.
Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
de gint ivott veszettül s köpködött.
És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
hátrasandított és megesküdött,
hogy mától fogva többé nem lesz céda
és F. Gy.-vel marad csak ezután.
A vén falakról hullott a tapéta
s azontúl ketten laktak egy szobán.
Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
vagy, csak szokásból, az utcára ment.
F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
ha másnap reggel végre megjelent.
Belerúgott, megverte és kidobta
s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
alázatosan mindig visszajött.
S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
cigarettáit rádobta az ágyra
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
IV.
S F. Gy. megjárta így a félvilágot
és látta, hogy minden játékban nyert,
s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
mikor egy nap megjött az Éva Scherff.
Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
és rászegezte kihívó szemét,
mely olyan kék volt, mintha a sarkában
egy ibolyát préseltek volna szét.
S mikor a Dómtéren leült mellette,
olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
hogy márványból van-e a milói Vénusz.
Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
angol cigarettákat és meg se hallotta,
hogy F. Gy verseket liheg,
fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
pimasz volt és szeszélyes és hideg,
hét találkából csak egyen jelent meg
néhány gyors percre; mindig sietett
és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
vallott neki; lenézte és kínozta,
megsértette és gyűlölte s kidobta
s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
s feszes selymekbe csavart drága testét,
melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
neki, csak neki nem adta oda.
De ezt az egyet nem tudta elfeledni
soha, soha, soha.
(Miskolc, 1933)
Forrás: Magyarul Bábelben
Mi volna, hogyha Platón feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok?
Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Johann Sebastian Bach-ot
s azt hinné: mi vagyunk az istenek.
Elmondanók, hogy az anyagit látja
s az jó; de hogy az élet kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;
hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni.
Forrás: Magyarul Bábelben
Supka Gézának
Cumae felől bicegve jött az alkony,
mint kék vitorlák álltak a hegyek
s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
és bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
ők csak nézték némán a kék vizet
s tógájukat fejükre húzták, melyre
fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
utolsó zöldje, vén lett és sívár
s midőn Baiae felett a pineáknak
fejét az alkony egybefogta már,
s midőn a Cap Misenumról a május
narancsszagot hozott a mirtuszokra –
így szólt az egyik:
- „Pontius Pilátus,
emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judeának:
bíborban jártál, liktorok kísértek
és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad
s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
mely halni gyáva, élni ostoba;
e rút népet, mely röhög a Cézáron,
és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
de a keresztfán is vitatkozik,
e népet, mely semmit sem tud a szépről,
mely ma elájul egy korbácsütéstől,
s egy kettőspontért holnap halni kész.
Aludni mentél. S én még aznap éjjel
az utcákon bolyongtam szerteszét,
mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, akik szemük olajában
hordozták népük roppant bánatát.
Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
bizonytalan világot szőtt a kétes
falakra és egy meztelen leányra,
ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
illat s fejét unottan dobta hátra,
mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
félig lezárta s a lassú, parázna
táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
s azontúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, amely durva volt és édes,
megrészegített, míg a kormos mécses
mellett ültem a néptömeg között,
és már nem kellett kérlelnem hiába,
míg egy napon, kifestve, meztelen,
a langyos judeai éjszakában
az Olajfák hegyére ment velem.
Még ott ültünk a cédrusok tövében,
midőn a dombok közt kikelt a nap,
és ekkor néztem először a szemébe,
mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
Ezentúl őt kísértem éjről éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
ahol a város fiatalja s véne
zeneszó mellett itta rossz borát:
aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
között táncolt vörös, megoldozott
hajával, míg olajos, barna testét
kopasz írástudók pihegve lesték,
s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték
és én még nagyon sokáig és titokban
a kocsmákban töltöttem minden estét
s nyomát kutattam a sikátorokban,
hírhedt házakban, börtönben, görög
kerítőnők és leprások között,
de nem találtam meg vörös haját.
S aztán, egy év után hallottam róla,
és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
látták nemrégiben Cezáreában,
egy megszállott, bolyongó lázadóval,
ki házról házra járt többedmagával
és prédikált,
s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
s akit az Olajfák hegyén, a kertek
mentén elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj, Pilátus, emlékszel reája?”
Pilátus, az emlékek közt keresve
kezét hallgatva tette homlokára.
Aztán így szólt:
– „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
Nem emlékszem reája.”
(Budapest, 1935)
Forrás: Magyarul Bábelben
Hittük, nem csak a franciák:
övék a legjobb hadsereg.
S mit lát a német náci ma?
Rohanó, mocskos seggeket.
Minden idegen áruló,
nyögte a sivár öntudat,
de az idegenek helyett
ők árulták el magukat.
Vidulnak most, negyven nyarán,
zsidóknak rossz, de béke lesz,
egyik sem tudja, hogy az ügy
kezdete és nem vége ez.
Nácik isszák ki borukat
és meglövik a nőket is,
s ha megvadulnak egy napon
zsidóknak nézik őket is.
Forrás: Magyarul Bábelben
