Földet szórtunk koporsódra
Lefeküdtél, Berda Jóska
Véredért száll füst-jutalom
Dús nem lettél dalaidon
Szidjon, aki szégyen-rühös,
Szíve belsejéig büdös
Tisztességre tőr a kenyér
Zöld a halál, zöld a remény
Sírod feketére ázik
Füvet csillagot virágzik
Féreg rághat, nem gyalázat
Örök fényesség a házad
Igyunk az elment gólyákért,
Az itthon maradt szarkákért,
Vígkedvű feltámadásért,
Igyunk, feleim, egymásért!
Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
hátamon érzem szíved dobogását.
Forrás: DIA
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Ferenczy Béninek
Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.
Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkőlt érzékeid.
Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.
Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,
hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.
