https://verskucko.com

Címke: fény

  • Derek Walcott: Pünkösd

    [Pentecost]
    (ford. Rakovszky Zsuzsa)

    Jobb ha dzsungel lakja az agyat
    mintha gyökértelen beton,
    jobb tévelyegni a fénybogarak
    jelölte görbe után.

    Nem jelzik téli lámpák,
    hol ér a járda véget,
    a Lélekről a hó láng-
    nyelvei nem beszélnek.

    Tetőről hullt szavak
    csöndje megnő a korlát
    mentén. Amit mutat,
    irány, bár nem bizonyság.

    Mégis, legjobb az éji
    hullámverés: nyomán
    homok lassú igéi,
    s egy késő kormorán –

    szavától halrajok
    fénylő ködébe téved,
    mit rég a szent dalok
    úgy neveztek, a Lélek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Napszálltakor

    Alig volt dél – és íme este már,
    az ablakot ködfátyol keni be,
    áttetszik rajt’ sok vonalatlan árny
    sötét és mégis halavány szine.

    Benn ágy alól, sarokból a sötétség
    kimászik, mintha tolvaj volna csak,
    ki nappal még a házban elrejtőzék,
    s előbuj lopni, mikor alszanak.

    Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,
    s te kincseimből semmit el nem lophatsz,
    amelyek lelkem mélyében ragyognak.

    Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,
    S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.
    És én nem alszom, mert én sohasem alszom!

    1. jún.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Choli Daróczi József – Ars poetica helyett

    Koponyát szorító vaspánt,
    sötétség glóriája,
    letéplek fejemről!
    S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
    lenyúzom,
    a vályoggödör sarkába dobom.
    Szemem csak új sugarakban fürdik.
    Csontom visszaver minden
    színtelen színt.
    Tenyeremen a Nap parazsa ég.
    Árnyainkra visító átkot mondok,
    és kést fenek
    megmaradt nyomorunkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Nagy László: Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sújtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sújtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.

    Forrás: MEK

  • Gyurkovics Tibor: Fényes tollú madár

    A szürke égen szürke fellegek,
    szürke ágakon szürke verebek,
    egyetlen fényes tollú kis madár
    meredeken a szürke égre száll.
    Elképzelhető az, hogy te lehetsz,
    kit fölrepít a szárnyas szeretet.

    Forrás: —

  • Székely Magda: Vitorla

    Hegytetőn volt az a szoba,
    nem is szoba, csak ágy és ablak.
    Aludt, de engem valami
    megindított, hogy felriadjak,

    s az üvegen áradt a tó,
    már nappali fényét kibontva,
    s szélfutta, párás szárnyakon
    egyetlen korai vitorla

    magányosan és boldogan
    úgy szállt a puszta ragyogáson,
    úgy szállott érintetlenül
    a vízen-égen az a vászon,

    úgy szállott az örök vizen,
    minthogyha én, kezdetek óta.
    De fölébredtek karjai,
    s én hullottam, akár a tóba.

    Forrás: —

    ⭐

  • Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Esők után

    Esők után, melyek borúba vonták
    A házakat és lelkeket,
    Ha nap derül nyugatnak horizontján,
    Oly csodálatosak a fellegek:
    Aranyban égnek és bíborban égnek
    S az alkonyatba hulló messzeségek
    Úgy tündökölnek túlvilági szépen,
    Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
    Az életem most épp így alkonyul:
    Minden borúján túl fények remegnek
    S mit gyász és vád ezer esője vert meg,
    A lelkem, mint dómok arany keresztje,
    Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Őszinteség

    Őszinteség… Óh hogyha a szív
    oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
    könnyű, mint vers, ami rímre megy,
    és egyszerű, mint az egyszeregy!…

    Fa vagyok, a lábam sárban áll,
    ezer álmom vétkes kört csinál
    s lelkemben úgy eltéved a fény,
    mint egy labirintus ösvenyén.

    Tán zöld bozót, gazos labirint,
    talán csupa kőfal kacskaring;
    mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
    mily szörnyeteg lakik és henyél?

    A szó ott tévedez, elmarad…
    Fond, Ariadném, szent fonalad,
    és ahová sem igen, se nem,
    tán elvezet majd a szerelem.

    Hogyan mutassa a föld magát,
    ha az ég nem küld feléje sugárt?
    Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
    de karjaimat már vonja a nap…

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Pilinszky János: Van Gogh imája

    Csatavesztés a földeken.
    Honfoglalás a levegőben.
    Madarak, nap és megint madarak.
    Estére mi marad belőlem?

    Estére csak a lámpasor,
    a sárga vályogfal ragyog,
    s a kert alól, a fákon át,
    mint gyertyasor, az ablakok;

    hol én is laktam, s nem lakom,
    a ház, hol éltem, és nem élek,
    a tető, amely betakart.
    Istenem, betakartál régen.

    Forrás: Magyar Kurír