„Én gyökértelennek érzem magam,
mert én vagyok a gyökér.”
Esterházy Péter
Majd elfelejted lakásod címét,
számát, igazi neved, de a FÉNYBEN
lesz a te helyed, hiszen csak
a fény teremti és veti az árnyakat,
oldja, amit ember nem oldhat,
csodaszert hoz, a sötétből kihívja
az angyalt, a csillagok kivirágoznak
az égen teérted, majd MINDENÜVÉ
leszel, a földdé, az éggé, az éterré,
a halhatatlanság örök parázsa
fénylik helyetted.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ezeregyéjszaka meséje sem lehet ennél különb.
Tűz és ezüst. A vén hegyek rózsaszínű felhőket pipálnak. S hogy ring a fény! S ó, mily remek a pásztorok subája s kezükben a jelvény: a horgos görbe bot. A lángoló mezőn egy paraszt ballag által és avott ruháján aranyként szikrázik a fény; tornyok tetején, ablak üvegén vibrál a fény keze és rubin tűkkel játszik és pesznye bodzafából is csodafát varázsol. És így tovább: lángorkánban a cserfaág. A nap most király és kegyétől fénylik a szép, bús nagy világ, egy tüzes lángcseppet most a pince is harácsol. Aztán a király megindul – s ó, mily csoda! – Megnő a fák árnyékostora s bodzafa lesz a csodafából újra megint… A jegenyék ujja lengve int s meghátrálnak a fényfalanxok; zűrzavar lesz a nagy színpadon s a futó király lehunyja nagy forró szemét. Álmára szent csöndes zenét perget az est halk gitárja. Aztán csönd lesz. Lehull a díszlet és lezárul a nappal nagy szimfóniája.
Forrás: Lélektől lélekig
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem –
cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap…
Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén,
Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!
Forrás: Vers mindenkinek
Ó, sugarak, ti pompázó dús színek,
fonódó, enyhe, halk melódiák
s virágok harmatán lángoló rubinok,
jertek: bágyadtak és fájnak most a szívek
s hódolva hajlonganak felétek a fák;
süket, vak árnyékba sápadnak a kínok.
Fény és türkiz éter – ó, lángoló világ! –
siessetek! Még álmodó csírákat ringat az ómagtár,
s ibolyát ígérnek a messzi, néma dombok;
szent mámorokban remeg a régi tőke,
mert örök vágya most is: tűzereje nektár.
S ó, lássátok: a föld haja bódult száz csudákba bomlott.
Tűz, fény és levegő, ó, most titeket dalollak!
Siessetek! Az aklok fáradt csendje új ütemre lüktet,
mint tüzes, nagy piros szív, mit különös, szent vágy hevít.
Ó, sugarak! A szín, a fény s a tónusok lángolón egybefolynak,
s a Tavasz tűzecsettel babrál a palettán,
hogy a fáradt földre kenje drága smaragd színeit.
Vésztő, 1931 – Magyar Falu, 1931. május 3.
Forrás: Lélektől lélekig
Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Forrás: a mellékelt verses kép
Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul
A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,
Megannyi drága serleg, színültig telt kehely,
Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul –
És részegít a látás, szeszéllyel kitalált
Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,
És csak iszom a fényt… szomjas, szegény szememhez
Emelem az ömlő fény egyetlen italát…
Forrás: Lélektől lélekig
már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szabadba lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok,
már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.
Forrás: Lélektől lélekig
Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
Indák sürü indák egymást tépő
egymásba fonódó zöld ölelése
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
Felhős szirmok súly nélküli tánca
a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt
Hullám hullám duzzad elindul a bontott
táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben
Forrás: Lator László versei.
Nevessünk!
-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk…
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon…
Forrás: Lélektől lélekig
Lopott fények: én tőletek tanultam
Szeretni a nagy, örök fényeket,
Hazug napok ragyogták be az útam,
De mégis fénytől voltam részeg
És beteg.
Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
Mely egy hazug nő szőke haján égett,
Mely sok sírást és dalt hozott nekem
S tragédiát, melyen kacag, aki
Nem ért meg.
Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
Mely ifjúságom távol havasán
Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
Hiú fény, elvesztél és itt maradt
A magány.
Lopott fények, ó mégis áldva áldom
A színpadi lámpák tört sugarát
És melegszem sok izzó, régi lángon.
Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
Hadd gondolok mégis dalolva és
Sírva rád!
Forrás: Lélektől lélekig
