Címke: fény

  • Áprily Lajos: Kék sugarak

    Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
    de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
    Nézem s mögötte messze felmagaslik,
    ahol laktunk, az erdős kék vidék.

    Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
    mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
    Nekünk az erdő volt a végtelenség,
    nekem a szajkó volt a kékmadár.

    Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
    színek halála minden szürkület.
    Rekedt szajkóim régen elrepültek,
    irtás az erdő is falunk felett.

    Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
    Kertek felett is szürke gőz terem,
    s az októberi eső zuhogója
    olyan sötét és olyan végtelen.

    Ha most az égi kékség is kilobban,
    a szép színekből nekem mi marad?
    Nő a homály s én néha úgy marasztom
    azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.

    Forrás: Magyar Kurír
    á

  • Beney Zsuzsa: Gyertyaszentelő

    Biztosan jár az imbolygó hajóban
    gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
    sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
    lángok zizegő zajában, időtlen
    idejében a fénylő pillanatnak,
    amikor – gyermek maga is – a gyermek
    sorsát viszi két törékeny kezében.

    Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
    biztosan jár az imbolygó hajóban.
    Karjaiban a cseppnyi test a lángok
    éveiben, a földalatti árnyak
    rácsai között érik a halálra.
    Végtelen tengerén a fájdalomnak
    lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
    gyermek-szívében eszméli a titkot,
    amit nem értett az angyal szavában:
    hogy „áldott vagy az asszonyok között”.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: [Ó ne vidd el]

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.
    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Dsida Jenő: December

    A Gyermek dicsérete

    Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
    Ami jó van, magamtól megtaláltam
    az erdőkben, hol sok-sok este háltam
    – s keresztelő Jánosként hirdetem.

    Most járok hóban és halálra váltan,
    ám ez számomra boldog kínt terem;
    a hófuvásban gyakran hirtelen
    csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

    Goromba ágak az arcomba vernek,
    de én megyek tovább, egy kis haranggal
    viszem a drága hírt az embereknek:

    Bennem van, íme, csengő és harangdal
    és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –
    a fényes jászol s valamennyi angyal.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nagy László: Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,
    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból,
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,
    szeretőjére halált gondol.

    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Székely János: Reggel

    (1961)

    A felkelő nap sugara
    tornyokra és tetőkre lobban.
    Megsokszorozza önmagát
    a tükröző kirakatokban.

    Tűz hömpölyög az utakon,
    áradnak mindenütt a fények,
    de nézd, amott, a fák alatt
    a villanyok még mindig égnek.

    Pislognak még a villanyok.
    Szívósan és fáradhatatlan
    szűrik, szitálják sápatag,
    megkésett fényüket a napban.

    Éppúgy ragyognak, mint előbb,
    mikor elűzték a sötétet,
    de hát mit ér a pisla lény,
    ahol maga a nappal ébred?

    Mivégre ott a lámpasor,
    ahol az ég felizzik lassan,
    és minden fények ősoka
    jelenti jöttét a magasban?

    Elnézem, mint sárgállanak,
    haldokólnak az őszi lombbal.
    Tűnődve nézem lényüket,
    sután és némi fájdalommal:

    Hát én? Nem égek hasztalan?
    Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
    ha tán fölösleges vagyok,
    hogy észrevétlen kialudjam.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Juhász Gyula – Dús őszi nap…

    Dús őszi nap: talán ez az utolsó
    S talán azért is oly szép. Bús remek.
    Pereg az akác lombja és az orsó,
    Sorsom orsója is gyorsan pereg.

    A nap most ontja aranyát pazarlón,
    Hogy megremeg e fényben a levél,
    És néha szél jön, s csöndes viharzón
    Aranyeső hull, haldokló, ledér.

    Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
    S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
    A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
    S dérrel derűsek már a reggelek.

    A csorda már a kora délutánban
    Ballag haza, az árnyék egyre nő,
    S az őszi rózsák hervatag hazája
    Szelíden vár: a boldog temető.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső – A csillagokhoz

    1
    Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
    s lángokban áll az égi palota,
    de én remegve nézek csak felétek.
    Ti vagytok a fény, én a föld pora,
    ti lángokat sugárzotok örökre,
    de én megyek, szép csillagok, tova.
    Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
    meredten alszom, mint fehér halott,
    míg szikratengert ontotok a földre.
    Ha majd síromba csöndbe porladok…
    Ó csillagok, sugárzó csillagok.

    2
    Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
    Kitártam a szívem elébetek,
    mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
    Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
    vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
    s ti lánglobogva integettetek.
    Később, a rózsatermő ifjúkorban
    perzselve lángolt ajkamon a csók,
    de én siettem a magasba zordan,
    és értetek ma is élek-halok…
    Ó, csillagok, szépséges csillagok.

    3
    Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
    s az égre nézett könnyező szemem,
    amíg a többi turkált lenn a földben.
    Bukásaimba volt a győzelem,
    fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
    ti jártatok a bús úton velem.
    Hogy nem hajolt szívem szerelme hozzám,
    ti drága szóval vigasztaltatok,
    s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
    S rátok bíztam hatalmas vágyam ott…
    Ó, csillagok, vezérlő csillagok.

    4
    De menni kell… Ez érzelemviharban
    vegyétek, íme, végső búcsúmat!
    Elválok a világtól félve, halkan.
    Foszlástokon a mindenség mulat,
    s reá recsegve zörren ősi sarka,
    én eltűnök, mint gyenge szélfuvat.
    A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
    meging a föld, ledől a sziklafok,
    és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
    Én szótlanul síromba roskadok…
    Ó csillagok, hatalmas csillagok!

    5
    Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
    s száguldanék rohanva véletek,
    a végtelen síkján, mint ifjú, bősz mén.
    Aranyszilánkotokkal reszketeg,
    vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
    a törpülő árnyékvilág felett.
    S ha jönne végre a halálos óra,
    együtt forognánk vészesen, balog,
    s lehullanék én is, a fény hozója.
    S ti hirdetnétek, társatok halott…
    Testvéreim, száguldó csillagok!

    Forrás: Szívzuhogás


  • Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

    „Csak a derű óráit számolom”,
    mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
    a napóráé. Láttam én is a
    latin szöveget, s lelkem bánata
    irigyelte a vidám öreget,
    aki oly bölcs betűket vésetett
    a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
    rögtönzés volt-e csak, szellemesen
    dacos sugallat az a gondolat?
    Dac és sugallat bennem is akadt
    egykor, de az árny mindig súlyosabb
    maradt a fénynél… A felhők fölött
    kellett volna elfogni az örök
    tündöklést! a nap arany árvizét,
    tengerét! az édes könnyelműség
    lepkeszárnycsókú pillanatait,
    s főképp azt, melyben a mámor lakik,
    az ifjú gyönyört, melynek kései
    mása most annyi váddal van teli:
    a szeszként libbenőt, a legvadabb,
    a villámgyors tigris-szitakötőt,
    a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
    ki kedvesével a kéj nyolcasát
    gyűrűzve libben láng-deleken át
    s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
    szittyói közt, szikrázó ég alatt
    ma is szállok én… csak testben öreg…
    (Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
    igazság)… Igen, azt a testtelen
    úszást, lebegést kéne, istenem,
    utolérni, a könnyűt, úgy, amint
    a gyermekkor csinálta, most, megint:
    a sellőkét a vízben, szúnyogét
    fátyolködében, csak az örök ég
    örök hajósa lenni, ahogyan
    ma is visz a képzeletem-agyam,
    valahányszor párologtat-emel
    a kép, mint karmestert a pálca, mely
    fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
    Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
    illatok táncát, szélhalk őzikét,
    s fent a kékben a habos gőzökét,
    azt kellene most visszahozni, hogy
    átjárjanak új, forró áramok,
    nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
    a jegesmedve s rozmár hidegek,
    melyektől annyit szenved a szegény,
    hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
    kinti rémüktől félve hallgatom
    Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
    vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
    az is vén volt már, ötvenötödik!):
    és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
    te, Mindenségé, édes üteme
    a fájdalomnak, Varázsfuvola,
    varázsjáték, te, tündér mámora
    hitnek, reménynek: árnycsík a falon
    a nagy fényben, s a szívben nyugalom
    s üvegparázsként égő sugarak
    az élő lomb tengerzöldje alatt,
    s bölcsesség, a vidám öregeké,
    amilyen azé lehetett, azé
    a napórásé, ki – „Non numero
    horas nisi serenas!” – drága jó
    intelmét adja, még most is, tanácsul:
    „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
    húnyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: DIA