https://verskucko.com

Címke: Füst Milán

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: ÖRÖKÉLET

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Elégia

    Atyám emlékének!

    Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
    S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
    S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

    Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
    Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
    S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

    Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
    Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
    Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

    Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
    Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
    Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,

    Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
    Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
    Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

    S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
    S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
    S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Szerelmes levél

    A légen át szerelmesen,
    Veled ölelkezem,
    Szemem a messzeséget issza,
    Szájamat megmérgezem,
    Az arcomat elrombolom,
    Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
    Hőköljön vissza,
    A tüzemet eltitkolom,
    S a sötét alkonyatba’ két karom
    Kitárom részegen eléd –
    Kitárom részegen!
    S a légen át egy dallamot,
    Egy édes dalt küldök feléd,

    A halálomról szól e dal.
    S hogy most meghalnék szívesen…
    Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
    Nem bánlak én ma már!
    A sírba is majd két kezemmel
    Csordúltig megtelt szívemet viszem.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Füst Milán

  • Füst Milán: A holdhoz

    Rongy-alak – szalad a hold után.
    Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
    Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
    Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet…
    Hisz égi országutadon te vagy az úr
    S néked népes az éjszaka.

    Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
    Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
    Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
    Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –

    S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
    Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
    Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
    Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
    Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
    S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
    Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
    Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
    Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
    De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán – Mózes számadása

    Miután lejöttem a hegyről Uram…
    Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság!
    – Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
    Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
    De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
    Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
    (De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
    Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
    De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
    A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
    S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
    S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
    Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
    S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy, mint egykoron,
    – S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
    S bizony már ehhez vén valék Uram.
    – S így törtem hát el szegény kőtábláidat
    S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Öregség

    Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
    S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
    S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
    S hol vagy te mellemnek oly irtozatos dalolása?

    S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
    Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
    Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
    Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
    Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
    Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
    Leborúltam a sötétben elétek!

    Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
    Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
    Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
    Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
    S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
    S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
    S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség

    Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
    Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
    S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
    Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
    Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
    S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…

    S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
    De a szívében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

    S a feje körül tompa derengés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: ESTE VAN

    Mire rám mutatnál: nem vagyok.
    Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
    Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
    Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
    E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

    S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
    Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
    Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
    S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
    S egyetlen hang donog: hogy este van.
    S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
    Mert jó valék.
    Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
    Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
    Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
    S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
    Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

    A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
    S mint óriás cet csillog a tenger háta,
    Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
    Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
    A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
    Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
    Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
    Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán – A kalandor

    A semmittevés lován,
    A semmittevés lován,
    Ő üget az úton szaporán.
    Minden köve egy év.
    Szívének húnyó, bús heve
    Még néha lobban s egy barát neve
    Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

    Nem tudja ő, hogy merre tart
    S nem emlékezik: – mit akart
    S nem kérdi többé, hol pihen…
    Néz felhőt, lombot és kiken
    Egy hűsebb élet fénye ott világol:
    A téli csúcsok felé néz a vándor…

    És óhajtana lenni téli hó,
    Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
    És mindaz: mi e földi lét fele, –
    Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele…
    Mi eltűnik – s nem mondta: élni jó!
    S vidáman múlik el s nem éri vád
    Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

    Az úton mendegél és egyre jobban
    – Hogy erről álmodik – a szíve dobban:
    Ha nem üldözné többé vér szaga…
    Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna…
    S ha ő volna az örök éjszaka:
    Az emberszívekben tanyázna…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A teli hold …

    A teli hold
    Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
    Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
    Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele
    S a fénymezőn, mely ablakodra süt
    Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!

    A teli hold
    Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
    Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
    Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott,
    Most boldog az, ki végtelent szeret!
    … Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
    Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi
    Szép holdvilág-mezőn s mosolygó
    Sugár-bokrétát nyújt feléd!

    Forrás: Lélektől lélekig