Meghalt a költő! Tisztasága
rabját, gonosz szó fente be,
bosszús szívét golyó találta,
aláhorgadt nemes feje!…
S mert alantas sértés, gyalázat
nagy lelkén nem száradhatott,
mint annyiszor már, maga lázadt
a világ ellen – s most halott!
Halott!… Mivégre a dicséret,
a jajongás, a nagy szavak,
a dadogó, szánalmas érvek?
Hiszen a sorsa telt be csak.
Ti hajszoltátok fenekedve
a béklyótlan, merész zsenit,
szítottátok fel – kényetekre!
a hunyó tűzvész üszkeit.
Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
gyötrettetést nem bírta el:
kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
koszorúja porban hever.
Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
pontosan és hidegen ölt.
Nem reszketett a fegyveres kéz,
üres a szív – jól működött.
És nincs is mit csodálni: messze
országból jött, mint annyi más
szerencselovag, pénzvadász,
s a sorsa épp hozzánk vetette.
Dölyfösen járt köztünk – kinek
nincs köze földhöz és beszédhez,
dicsőségünkre fel nem érez,
nem is tudhatta, ama véres
percben mire emel kezet!…
S meghalt – s fekszik sötét verembe,
mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
ki vak féltés prédája lett,
kit ő zengett csodás erejü versben,
s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.
Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
világát ez irigy világgal felcserélte,
mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
ő, ki az embert jól ismerte rég?…
És ők koszoruját letépték, és helyette
babérral befont töviskoronát
kapott, mely durván felsebezte
fenséges, büszke homlokát.
Utolsó perceit keserítette méreg:
álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
s meghalt, s mardosta fullánkos remények
tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.
Elnémult a gyönyörű ének,
s nem zendül többé soha már.
Lelt szűk, iszonyú menedéket,
s pecsét alatt hallgat a száj.
Elfajzott, korcs kevélyek,
vétkükről hírneves atyák utódai,
kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
rabszolga-lelkű megtiprói, ti!
Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
Törvényetek oltalmat ád tinektek,
igazság, jog nem fog ki rajtatok.
De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
rettentő lesz ítélete!
Aranyatok nem fog megóvni,
szándékot, tetteket ismer ő eleve.
S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
irgalmat ne reméljetek!
Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
pokolfekete véretek!
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
