https://verskucko.com

Címke: gyász

  • Dsida Jenő: Már hiába nézel

    Úgy hagytad el az ifjúságot,
    mint aki hörgő hófuvásu, téli
    estén párás szobát hagy el
    s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
    De mind hallgatnak, senki sem szól,
    szél fú be az ajtóközön
    s ő lassan indul, keze a kilincsen
    és visszanéz és elköszön.

    Úgy hagyott el az ifjúság,
    mint a holtak. Bizony, holtak szokása
    habfátyollal takarni el
    arcukat, hogy többé senki se lássa.
    Utoljára még megölelnéd,
    de karodat lágyan lefejtik
    és ellopják és kiviszik a holtat
    és énekelve földbe rejtik.

    Ó, érettsorsú, árva férfi,
    ki lápok lángjait űzted rohanva
    s már-már elérvén, húnyni láttad
    s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
    Te harmincéves férfiarc,
    sokat tudó, öregedő,
    leheld vakká tükreidet, ne lássék
    titkod a sok finom redő.

    Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
    Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
    Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
    fütyörésszél az ifjúság halálán.
    Teste testedben mállik el,
    míg babrálja a lágy enyészet, – –
    fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
    s eltűnik. Már hiába nézed.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés

  • Füst Milán: Elégia

    Atyám emlékének!

    Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
    S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
    S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

    Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
    Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
    S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

    Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
    Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
    Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

    Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
    Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
    Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,

    Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
    Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
    Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

    S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
    S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
    S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szergej Jeszenyin

    Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
    hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
    új barátokkal zöld tengert iszik,
    a sárga ég kotyog a kabátzsebében?
    Mit mondanak, kik szerették, a nők,
    kik úgy dajkálták, édes gyermeküknek
    fogadták volna, talált egy szeretőt,
    kivel a világ végéig feküdhet?
    S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
    A vérrel írt vers? A szederjes arcú esték?
    Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
    S a falu mit szól? Hümmög, visszajön,
    csak álldogál még előbb odakünn,
    rendbeszedi magát a sötétben?

    • S egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Emlékdal

    Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
    Nyárfák levelét veri vissza a tó.
    Kék kendőd nézem az ablakon át,
    Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.

    Habos áradaton, csupa csillag a táj
    Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
    Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
    Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.

    A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
    Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
    Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
    Rémlik, leeső patkók zaja cseng.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Annabel Lee

    Lee Annácska

    Sok-sok hosszú esztendeje már
    Tengerpart bús mezején
    Élt egy kis lány – ismerhetitek
    Lee Annácska nevén
    S csak azzal a gondolattal élt,
    Hogy szeret s szeretem én.

    Gyermek volt s gyermek voltam én
    Lee Annácska meg én.
    De szerelmünk több volt mint szerelem
    Tengerpart bús mezején –
    Irigyeltek még az angyalok is
    Fenn a felhők tetején.

    S ez lett oka, hogy, sok éve már,
    Tengerpart bús mezején
    Felhők közül jött egy csunya szél
    S meghült Annácska, szegény;
    S elvitték úri rokonai
    S egyedül maradtam én:
    Koporsóba csukták el őt
    Tengerpart bús mezején.

    Irigyeltek az égi angyalok,
    Hogy boldogabb ő meg én,
    Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
    Tengerpart bús mezején),
    Hogy jött felhőből éjjel a szél
    S meghült s meghalt szegény.

    De szerelmünk több volt, mint soké,
    Ki nagyobb, mint ő meg én,
    Okosabb, mint ő meg én
    S sem az angyalok a felhők felett,
    Sem az ördögök tenger fenekén
    Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
    Elváljunk, ő meg én.

    Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
    Annácska küldi felém;
    S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
    Annácska szemét lesem én;
    S igy az éj idején veled éldelek én,
    Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
    Melletted a sír fenekén,
    Tengerpart bús mezején.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: TALÁLKOZÁS

    Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
    Mint hajnalidőn gerlice szava,
    Felhangzott szüntelen.
    A férfi nézte és ámulva szólt:
    – Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
    Én így nem ismerem!

    Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
    Leült mellé és súgva magyarázta,
    Hogy “mi a szerelem?”
    Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
    Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
    – Igy sose bánt velem!

    Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
    Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
    Magányos estvelen, – – –
    Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
    Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
    Rámosolyogni sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Az utolsó rap

    Hányszor álmodom még a halálod,
    hányszor álmodom még?

    Ugyanaz a szcéna, de más a díszlet,
    hányszor álmodom, nem azt, hogy véged,
    hányszor álmodlak úgy, ahogy készülsz,
    fekszel vagy járkálsz, vagy az ágy szélén ülsz,
    tanácsokat osztogatsz és rendelkezel,
    hogy mit hogyan tegyünk, amikor már nem leszel.

    Pedig igazából nem úgy volt, de éjszaka az álom
    valamit mindig korrigál a valóságon.
    Tudom, szégyelled, hogy féltél, de az ember ilyen fajta,
    jól csináltad, hidd el, nincs mit javítani rajta.
    Hogy mindjárt meghalsz, mért kell minden éjjel újra látnom?
    Hogy kevésbé fájjon, vagy hogy még jobban fájjon?

    Szeretlek, anya, tudod jól, csak kicsit sokat ittam,
    kérlek, ne gyere többet vissza az álmaimban!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk hogy a kékiringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szabó Katalin: Fátyol (Pieta)

    Tart még a karom fiam
    sebeid lüktetnek szívemen,
    ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
    kínban ölni lelkemet látni téged így:
    azt felelném: akarom! Tart még,
    tested nem teher, kezem közt lüktet
    minden álmod, én hoztalak e létre,
    és én is viszlek el.
    Csak nézem húnyt szemed,
    csókom sem ébreszt, de látom:
    győztes vagy a létben,
    győztes a halálon, csak én hajlok föléd
    zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
    Még tartalak fiam, nem enged kezem,
    csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
    Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
    testeden ne húzna éket ütése,
    gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
    neked még élned, élned kéne!
    Fájdalmad tűrném, viselném,
    adná az ég, mennyire szeretném!
    Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
    még egyszer tenném, ha megtehetném!
    Még tartalak, még ölellek gyermekem,
    fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
    hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
    adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
    egy embert, egy igazt.
    Viszed bűnöm drága kincsem,
    te feloldottad a világot bűneiért,
    de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
    s siratva téged mindért vezekeltem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Gyász

    Fogad között fakó panasz,
    magányosság vacog,
    lakatlan partokat kutatsz,
    üres minden tagod,
    lezárt vagy, mint a kárhozat,
    a homlokod mögött
    csak pőre sikoltás maradt
    vigasznak, semmi több!

    Nem óv a hűtlen értelem,
    nem fogja szűk szegély,
    csillagcsoportokat terel
    a partalan szeszély
    elámuló szivedre: állsz
    tünődve és hagyod,
    belepjenek, mint sűrű gyász,
    a foszló csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig