Címke: gyász

  • Nagy László: Gyászom a Színészkirályért

    Megfojtom a heroldokat,
    kik halálodtól hízva gurulnak,
    vért gurguláznak,
    lerakom mind a gyalázatosat
    küszöbére a gyalázat urának.
    Mi történt megint, mi történt?
    Kicsoda ment el megint
    valami vérző eskű szerint
    szétdúlva a köznapi törvényt?
    Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
    Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
    Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
    a színfalak mögött az irigység,
    közöny és középszer még hezitál.

    De színfalak mögött a vakotás,
    rozsda-sálas ócska lokomotívok
    toborozódnak a szokás szerint,
    párátlan prüsszögnek én amig sírok,
    torlasztják homlokuk egyként a gondnak
    s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
    ez a rebellis nem az enyém,
    de halottam rend és szokás szerint,
    sorsa írva volt a tenyerén,
    onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
    neki is jobb már nemet ha nem int.

    Neked jobb már, de szemem vizével
    elfolynak a csillagok – mégis látom:
    a végállomási vakvágányon
    korongon lassúdan megforgatva,
    már tetőtől-talpig megmosdatva
    s mégis bűntudattal s véred ízével:
    magányosan reszket az ártatlan Diesel,
    ő, aki a végső szerepből kiölt –
    s lám nem dőlt össze a színház, az lett
    magint ami volt, noha nincs már Hamlet,
    de aki egy életet pitizve kitölt
    operett-kutyaként s bosszút nem áll.

    Aranyos meg édes nyár van s béke,
    minek ide tébolyult Színészkirály?
    Szemüregem árván retten a kékbe
    s fázom – egy elfáradt szárazvillám
    vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
    ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
    csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
    Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
    Ostor, ige-habzás immár elég volt,
    béke van, nyár van, ti elléphettek,
    vagy vázába kerültök csendéletnek
    a tévé-azurral bélelt hazában.

    – Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
    s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
    Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
    csak búgjak fehéren, turbékoljak
    e hét emelet vasbeton-galambházban.
    Hát persze, hogy nem történt semmi,
    sör habzik, folyik az ulti-parti,
    kockázatnak elég is ennyi,
    minek a sebeket fölvakarni,
    minek akarni,
    fényesen hasítani bizonytalanba!

    Bizony, az élet nem hagyja abba,
    a síron a bogarak összeragadva
    sürgenek, apró piros vonatok,
    pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
    együtt vidulnak a vevők s kofák,
    rogyásig telve az uborkafák.
    De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
    Hogy ekkora alázat már gyalázat?
    Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
    nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
    hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
    te kísértetnek is őrült Király!

    Vicsorogd rám a reményt, miképpen
    élve is, magadnak sereget csinálj,
    mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
    fordul még Mohács is, megfoganhat
    mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
    szállj föl versmondó nagyharangnak!
    Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
    pohár az asztalon, hűen várlak
    akár utrakészen is, mint egy
    mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.

    Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
    te jajtalan immár, de bennem baj van:
    belémtestáltad Mohácsod, érzem,
    te holtomiglan átvérzel rajtam.
    Légy forgószél, őrült Színészkirály,
    az legalább, ki a nagyranőtt sírból
    szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
    bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
    hahotázd meg a Gyászbaborúltat –
    a mozdonykerék-nagy koszorúkat
    gurigáld a versemen át!

  • Arany János: NÉVNAPI GONDOLATOK

    NÉVNAPI GONDOLATOK

    Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
    Minden társaságom egy homályos lámpa:
    És nincs földi lélek, aki erre térvén,
    Jó estét kivánni benyisson szobámba.

    Nem tevék talán szert soha jó emberre?
    Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:
    S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
    Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.

    Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
    És gazdája sorsát követi a konyha:
    De egy-két barátot mégis befogadhat
    S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.

    Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
    Hogy velök megosszam a kevést, amim van:
    Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
    Oh, – mivel nyugosznak néma süket sirban!

    S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
    Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
    Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
    S a feltámadásra magukat kiforrják?

    Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
    Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
    És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
    Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?

    Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
    Jöttek el – nem lévén emberekben részvét –
    Temetés helyett a messzeségbe szórni
    Szegény boldogoknak rothadékony részét?

    De hová juték? hisz örömünnep van ma…
    Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
    Nevem ünnepét én – zárkozván magamba –
    Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

    Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
    Örök éjjelében csak rémeket látok:
    Hadd gyujtsak ma benne – kiket úgy szerettem,
    Azok emlékéül egy-egy kis világot!

    Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
    Lángszellem! ki jövél s eltünél… de hova? –
    Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
    Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!

    Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok
    Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
    Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
    Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!

    (1849 dec.)