Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik
próbám ez, lényed desztillálni… (Tán
itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyű árny,
s összeraklak, imbolygó mozaik:
s oldalak, sűrítlek – emlékezik
minden érzékem! – de egymás után
csapja csak ki ügyetlen kémiám
egyszerre-volt s szétszállt elemeid.
Szívek szíve, idegek idege,
élet s halál édes együttese,
hogy újra légy, csak egy szó kellene;
s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!):
tűnt titok vagy, csillaghűs képlete
valami Legfőbb Jónak: te, te, Te!
Forrás: DIA
Talán gyors bukás lett volna veled
élnem: most mégis ez a legnagyobb
fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
lemondó büszkeséged szenvedett
s ahogy titkolta! Nyugodt életet
kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
hiányzott csókunkból a köznapok
üdve-terhe, a próbált szeretet
közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
az a szüntelen újuló kaland volt,
melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
de szét is törte boldog éveid:
be szánalmas az élet, be irigy,
hogy egyféle csak és hogy oly rövid!
Forrás: DIA
Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
– Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! – Mindaketten
romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
– S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
– Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!
Forrás: DIA
Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szívembe szíved,
de percenként újra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.
Forrás: DIA
Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
itt vagy! és a különbség oly kicsi:
szinte csak alszol! De közben örök
dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
min átléptél (mindent felejteni
s végül tán épp a nevem mondva ki),
azt semmi papi s cézári erők
szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
te adtad, te vetted el: áldva légy.
Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
Sírodat zárják rám a zárai.
Forrás: DIA
Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.
Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyászmenetnek.
Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.
Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.
Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.
Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.
Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.
Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.
Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.
Tagadni múltat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.
Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.
Forrás: MEK
Te, aki a gyöngyvirágot
kitűzted minden tavasszal,
mellkasodba őrlő fényű
csillagtelep ver gyökeret.
Te, akinek magasra hágni
anyatej adott erőt,
fekvő fekete fenség,
anyád hamva lesz lepedőd.
Őrülten hitted: feloldja
törvényes fényed az átkot.
Trónra törő herceg, mi lettél?
Megtépett álomkirály!
Páva-palástod vállamon,
glóriás poharad enyém,
mind csupa gyászlevél immár,
torokmaró keserűség.
Kárvallás lesz minden évszak,
hasztalan a szilaj szüret,
megerjedt záport szürcsöl
kövesedő táltosfogad.
Sírodon gigász-délibáb –
teremtett tündéreid
meresztik a teleholdig
mézcsepegő melleiket.
Valld be: a gyönyör csalatás,
nem múlik el soha a gond,
rághatod a megoldásért
kezed fejét ítéletig.
Sírodra, tudom, hívsz majd
csupadér magányos ordast,
golyóverte szüggyel szétdúl
szivárványt, mesét, idillt,
illőn felgyöngyöz könnyel,
az anyaföld fagyát bevérzi,
s felvonítja égig a kínt,
amit nem lehet kimondani!
,
Megállítani nem lehet
Az eliramló életet,
Felhők vándorlását,
Tenger hullámzását,
Frissen nyílt virágnak hamar hervadását.
Elfelejteni nem lehet
A szomorú szerelmeket,
Elhallgatott szókat,
Elszalasztott jókat,
Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.
Fölszárítani nem lehet
Az igazán sírt könnyeket,
Anya a fiáért,
Mátka a mátkáért,
Sok derék katona vére hullásáért.
Meggyógyítani nem lehet
Az összetépett szíveket,
Kár a kidőlt fákért,
Átsírt éjszakákért,
Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.
1916. október 1.
Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!
Ahány fohászt szűl ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen…
Fohász, a mélyek mélyiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!…
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szűl ember ajka!
Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszitni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorúdat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!
Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szakgassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon boszút
Amennyi villám van az égben!
Az anyukám már nincs velem
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.
Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?
“Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!”
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.
És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam.
