Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.
Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?
De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el…
Forrás: Lélektől lélekig
Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.
Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.
Lassu tánc, lassu tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok…
Ki emel, ki emel
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.
Forrás: Lélektől lélekig
Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám
Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig
Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni
Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom
Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
“Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba”
Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni
Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
“Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra”
Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem
Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben
Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény
Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték
Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
“Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek”
Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható
Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
“C’est la vérité monsieur”
“Die letzte Lösung mein Herr”
“Fél tizenkettő
bolond mind a kettő”
Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet
Forrás: Lélektől lélekig
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek…
Istenem, de boldog is a gyermek!
Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget…
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.
A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem,
Míg én állok némán, elmerülten.
Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)
hol vannak a régi színek,
meleg barnák, bíborok,
gyermekkorunk édes íze,
mesék, álmok, illatok,
hol van már a tündérkert, hol
aranyalma ring a fán,
hol a mesebeli sárkány,
aki nem is rossz talán,
lombok árnyán szép királylány
csókot várva szendereg,
álmait rég elrabolták,
feneketlen kútba dobták
ködös, álmos reggelek,
hol vannak a fiúk, lányok,
a sok földi, égi jó,
szegény Villon se találta,
hová tűnt a régi hó
Forrás: Lélektől lélekig
Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
s mint a gyerek, akit véresre vertek,
isszuk az undor keserű borát.
Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
s az álmok álma csöndbe hull reája,
és játszani kezd elhagyott szívünkben
az életünk laterna magicá-ja.
Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
látunk karácsonyt, kávés reggelit,
és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
és a szemünk könnyekkel megtelik.
És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
és a sötétség járkál körülünk,
a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
halálosan magunkba merülünk.
Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
az életünktől borzadozunk által,
az egyik sír, a másik átkozódik,
a költőben fölreszket egy csodás dal,
és akinek egy pásztor volt az apja,
az messziről egy pásztorfurulyát hall.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy pillanatra, Uram, Isten,
egy pillanatra engedj pihennem!
Minek e hajszás, szívszorító,
véres játékban benne lennem?
Elfáradtam e nagy fogócskán,
Uram, úgy únok felnőtt lenni,
engedj egy kicsit visszamenni
húsz év előttre, kisgyereknek,
sírni, amin a többi sírhat,
s nevetni, amin ők nevetnek.
Uram lásd, sohse voltam boldog,
nézz le egyszer ezer sebemre,
amit szívem helyében hordok.
Simogass engem síma kézzel
s mert hangom halk s az űrbe vész el,
Te szólj helyettem a fogóknak:
ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
hajszás Harc és ezernyi Verseny,
gyötrött Dalom, sok véres Versem,
Féltés, Gond, ájult Szerelem,
ne játsszatok többé velem,
nem ér a nevem.
Kiállok a sorból.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.
Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.
Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?
Forrás: Szeretem a verseket
Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.
Ő sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.
Ő vigyáz a tiszta cipőre,
az utcán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem –
tetten értem az én szívemben.
Forrás: Kedvesch versek
Hallom már, angyal szárnya lebben,
Szívem, mint régen, meg-megrebben,
Itt vagy közel!
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
Rajtad csüng lelkem, semmi máson,
Jövel, jövel!
Jövel, jövel, én várva várlak,
Még itt se vagy, már áldva áldlak,
Vidul szívem.
Az ég alatt bárhová térsz be,
Öreg szívet gyermekké téssz te
Mindenkiben.
Jövel, jövel, mint egykor, régen,
Hadd éljem újra gyermekségem
Szép esteiét,
Mikor a földet hó megeste,
Dal s mese közt karácsonyeste
Vígan telék.
Dió meg alma, más se kellett,
Szegénynek is, óh, erre tellett!
Volt asztalán.
Karácsonyfák nem ragyogtak bár,
Angyalok akkor is voltak már…
De voltak ám!
Hallom már, angyal szárnya lebben,
Szívem, mint régen, meg-megrebben,
Itt vagy közel.
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
Rajtad csüng lelkem semmi máson,
Jövel, jövel!
Forrás: Szeretem a verseket
