Kávéval és kacajjal jő a reggel.
Hancúrozzunk, fiam, a sok gyerekkel.
Szájunkon ott az álom csókja még,
de hívogat a hópehely, a jég,
rohanni könyvvel, ungon-berken által,
röpülni régi szárnyas korcsolyákkal,
csiklandó mellel szívni föl a vad
fagyot, tiporni az ifjú havat.
Hahó, előre, föl a gyermek-égig,
szállj énvelem.
Új másikom, ki régit visszabűvölsz,
kis reggelem.
Jer, hadd köszönjem néked, hogy enyém még
az élet,
mert folytatódik és minden megújul
tevéled.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha tücsök leszek, fekete tücsök,
majd megállj, még visszahívnál –
Nem lesz aki ágyba küldjön
és az orrod megtörölje,
mászkálhatsz a kerítésen,
pottyanhatsz a csúnya földre.
Jó lesz, jó, neked is, nekem is jó…
Lesz akkora házam, mint a makk-héj,
meg se mutatom neked,
holdfényt fonok békarokkán, mák-olvasót pergetek.
Jó lesz, jó, neked is, nekem is jó…
Majd kérnél tőlem süteményt, de
nem ülök a pamlagon:
nedves fű
közt lakom,
harmatgyöngy
ablakom,
majd megállj, még visszahívnál.
Forrás: Lélektől lélekig
Anya, apa hazajöttek,
fáradtak, mert este van.
Azt kérdezik: féltél, fáztál
idehaza, kisfiam?
Anya simogat és csókol,
kérdezgeti: hogy vagyok?
Én meg mondom: hogyha megint
elmentek, hát meghalok…
De ha mégis tovább élek,
és én is felnőtt leszek,
hogyha én is gyárba járok
keresni a kenyeret:
magamhoz veszem a kulcsot,
és az ajtót becsukom,
akkor aztán másszanak ki,
ha tudnak, a kulcslyukon!
Forrás: Versek mindenkinek
Bújócskát játszott a halál,
keresett életre-halálra.
És ha valakit megtalált,
rácsapott a bunker falára.
Mi is ott bújtunk napra-nap:
lélegzetünket visszafojtva
kuporogtunk, s – ipi-apacs –
boforc böffent, robbant a bomba.
Így volt. A halál csalt, lesett,
nem számolt tízesével százig. –
Aki bújt, aki nem – megyek.
Három gyerekem bújócskázik.
Búvóhelyük a fa, az ól;
nekidőlnek a ház falának
és lesnek kis kezük alól –
játszanak háttal a halálnak.
Forrás: Versek mindenkinek
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
Forrás: Versek mindenkinek
Künt hó felett tökfej hold lebegett.
Nagymama a tűznél melengedett.
Korom macskánk mellé settenkedett
s eszegettek egy száraz-kenyeret.
Én festegettem tarka madarat,
Lenkice egy hatlábú egeret,
Ferike szép kékszemű bogarat,
Margitka meg négyszarvú tehenet.
A madár felfalta a bogarat,
a nagy tehén a kicsi egeret.
A két lány erre sírásra fakadt,
Ferike, a huncut, csak nevetett.
A falon három királyi gyerek
bufti arcán nagy könny cseperedett,
s gazdáikkal, akár az emberek,
sírtak lábuknál a vadászebek.
Ferike szólt: most én hazamegyek.
A két kislány is felkerekedett.
Én sírva szóltam: még ne menjetek,
sosem leszünk még egyszer gyermekek!
Forrás: Lélektől lélekig
Előttem van, még ma is tisztán látom
milyen is volt az egykori gyerek,
ki a határban, vékony fényzsinóron
sárkányfelhőt szélnek elengedett.
A felnőtt hiszi, hogy boldog a gyermek,
mert minden felnőtt kicsit ostoba,
azzá teszi sürgető évek, tervek,
tévutak, ráncok kenyérgond-hona.
Múltban, tudásban ott a szomorúság.
Iskolapadhoz leláncolt rabok
fájdalma jajdul nagy tavaszhajókon,
míg nyárig szállnak vágyak, illatok,
de a nyár is, ha csillog összetörten,
nem önmaga: egy-egy darabka nyár
színlel színeket, s egy-egy fecskeívet
el-, s visszadob a túl forró határ.
A messzi tó, az szép volt, mert varázsolt
fehér hullámot, mely kinyílt virág,
s míg szirma hull haragdús pillanatra,
meghajol, hajlong, ezüstzöld a nád.
A kertek? Bennük felnőtt jött, vigyázó
árgus szemekkel, s mit tett a gyerek?
Játékot mímelt ég-üvegcseréppel,
s becsapta a hajszolt felnőtteket,
akik hitték: mit sem hall a valóból,
mit súgott olykor ijedt árnyú fa,
hogy rossz utakra tévedt fent a csillag,
s legbelül vérzik piros önmaga.
Ó, gyermekkor! Esték a hósüvegben.
Hidegben tűzcsók. Egy-egy szó, meleg.
Nem felejtem a jót, vajaskenyérrel.
– s mennyi a rossz, mit nem felejthetek!
Verekedők. Indulatok. Butító
háborúból jött furcsa nemzedék
gyermekei közt csak bezárt-magamban
hallgathattam mélyre rejtett zenét.
Mégis, amíg a félelmet tanultam,
megtanultam végül nem félni már,
ha nyárfa sóhajt, s körülvesz magányos,
zörgő, ijesztő, madárnincs-határ.
Megtanultam: bár nincs út sehová sem,
s minden fényesben fénytelen ragyog,
mégis, a szív, ha tényleg az, megőrzi
múltját, vérző, piros csillagait.
Forrás: Lélektől lélekig
Dalol a madársereg,
Hogy az erdő zeng belé,
Maszatos parasztgyerek
Inal a folyó felé.
A Nap is süt melegen,
Tüzesíti a leget,
Nem is látni az egen
Pici keskeny felleget.
A parasztgyerek hevül,
A folyóparton ledül,
Homokon gurul tovább,
Kavicsot fog, jó lapost,
A folyóba dobja most
S fütyörészve áll odább.
Forrás: Lélektől lélekig
Aludni kéne
Ahogyan régen.
Lehajtott fejjel,
Anyám ölében.
Kelni a Nappal,
Vidám tavasszal.
Szállni fecskékkel, darazsakkal.
Gurulni domboldalról völgybe,
Pörögni, forogni körbe-körbe.
-Utána újra!
Még egyszer,..százszor!
Nyakláncot fonni
Fűből, virágból.
-Elvinni neki!
Hazatalálni!
-Minden ölelést meghálálni!
Forrás: Szeretem a verseket
Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul,
súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul,
menjünk a régi rétekre megint,
hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat,
indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad,
ott túl a zsendülő bokrok alatt,
félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.
Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak,
menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap?
fussunk az erdei puha mohon,
nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.
Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét,
gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét,
vágyak és szerelem muljatok el!
gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!
Forrás: Lélektől lélekig
