Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
ki emeli fel ránk fejét
bátran, velünk nevetve és mi
kinek szorítsuk meg kezét;
kinek hajlik hozzánk a válla,
ha feszíteni kell az izmokat,
míg – mint gyermeki indulat, –
átjár melegen a munka láza;
ki harcol a mi fegyverünkkel,
ki az, ki szerszámot emel,
ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
s ki közeleg dugott ökleivel;
az emberiség kit ölel magához,
védelmezőn kit karol át,
s ki az, kit eltaszítva átkoz,
mint menekülő gyilkosát.
Összegyűjt ez a karolás itt
s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
kit kell szeretni forrón,
s kit kell gyűlölni mindhalálig.
Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
benne szánalom s gyáva düh nem él:
bizonytalan és vívódó verését
megnyugtatta két tiszta szenvedély:
a szeretet árasztja szét,
s összemarkolva gyűlölet dobálja,
így lüktet már szívünk e két
legemberibb érzelem ritmusára.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
.
