„Megbántottak, megsértettek, legyőztek, kifosztottak. Aki így gondolkodik, nem szabadul meg a gyűlölettől.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Megbántottak, megsértettek, legyőztek, kifosztottak. Aki így gondolkodik, nem szabadul meg a gyűlölettől.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Megbántottak, megsértettek, legyőztek, kifosztottak.
Aki így gondolkodik, nem szabadul meg a gyűlölettől.”
Forrás: Dhammapada
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Valamikor volt a tett,
abból lett a gyűlölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
a társadalomba, biológiába,
s halált tűzve a puska tusára
őrzi az anyag szíved és
szerelmekkel fölcicomázva
sír tested fegyvertelen, árva,
milliárdnyi köztársasága
– nincs számodra üdvözülés,
örülj, hogy bennem megszülethetsz,
hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
van-e – fegyencnek a fegyenchez –
szívemhez, számhoz más közöd?
Gyűlölködhet a rügyre virága,
a gyökér gyűlölködhet magvára,
gyűlölködhet a mag magára
– bennem magadat gyűlölöd.
Mint erdők, egyetlen magházba,
apámba, anyámba vagy zárva,
oly időtlen mélyre leásva
– hogy félek tőled, ha rád tekintek,
mert ez is és az is kegyetlenség,
ha szeretsz életre-halálra,
s nem latolgatod, mi az ára
– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
ki emeli fel ránk fejét
bátran, velünk nevetve és mi
kinek szorítsuk meg kezét;
kinek hajlik hozzánk a válla,
ha feszíteni kell az izmokat,
míg – mint gyermeki indulat, –
átjár melegen a munka láza;
ki harcol a mi fegyverünkkel,
ki az, ki szerszámot emel,
ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
s ki közeleg dugott ökleivel;
az emberiség kit ölel magához,
védelmezőn kit karol át,
s ki az, kit eltaszítva átkoz,
mint menekülő gyilkosát.
Összegyűjt ez a karolás itt
s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
kit kell szeretni forrón,
s kit kell gyűlölni mindhalálig.
Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
benne szánalom s gyáva düh nem él:
bizonytalan és vívódó verését
megnyugtatta két tiszta szenvedély:
a szeretet árasztja szét,
s összemarkolva gyűlölet dobálja,
így lüktet már szívünk e két
legemberibb érzelem ritmusára.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
.