Címke: halál

Faludy György átköltésében

I.

Az őszi sárban már magamban járok,
s lábam nyomában a Kaszás üget,
hajam deres lett és az utcalányok
másnak mutatják már a mellüket,
s a csillagok is már fakóbban égnek,
mint egykor égtek, mikor este lett:
ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
s az út sarának vézna testemet.

II.

Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belémnyilalt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,

III.

hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nekem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés.

IV.

E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
fúrják bikák agyába a karót,
a verejték nyakamig elborított,
s hörögve haraptam a takarót,
görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
s hogy elkergessem ezt a látomást:
könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
szememmel Vallát vagy a Gorgiászt…

V.

Azóta a pimasz nők, a rideg
barátok, a polgárok közönye,
a hosszú vándorutak a hideg
erdőkben és a hóhér kötele
másra tanított; s mert kiürítettem
a mély pincék minden lőre-borát:
nem félek többé s a halállal ketten
régen vagyunk már pertucimborák.

VI.

Mert korbáccsal vert engemet az élet,
s nem voltam Isten választott fia,
egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
s lábamnak hányszor kellett futnia,
és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
s az urak hiába fennek rám fogat,
ollójával e rút Kor és az Állam
nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
…

XLVI.

Ültessetek fejem fölé egy árva
kis szilvafát s mellemre pázsitot,
de a kék ég szerelméért ne drága
márványtömböt vagy gőgös gránitot:
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
s bár hóhérkézben lengett életem:
az úgynevezett úri tisztességhez
mégis túl tiszta volt az én nevem.

XLVII.

S ne törődjetek halotti torommal,
jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
s ha nem nagy munka, írjátok korommal
vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
középnagy kőre, amilyen a réten
a lábatok alatt ezer akad:
hogy úgy ki és mi volt az életében,
ki itt enyészik lenn a föld alatt.

XLVIII.

S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.

Forrás: Lélektől lélekig