Szerettelek, mert szíved is volt
S művész voltál, mint senki más,
A lelked egy szent tűzben izzott,
Emberszavú komédiás!
A lámpák néked úgy ragyogtak,
Mint boldog és derűs napok,
Örök a ma és köd a holnap,
Ki látta még a holnapot?
Te hitted, hogy az Ige minden,
A tett mind balga és hibás,
Egy győzelem van csak: a szíven
S te győztél, szent komédiás!
Szerettelek! Ma már a lámpák
Nem gyúlnak többé föl neked,
De boldog lelked tiszta lángját
Megőrzi késő kegyelet!
Forrás: MEK
Te hegedülsz a hegedűkben.
Te tündökölsz tavasz-derűben.
Te csillogsz szerelem szemében.
Te szunnyadsz az anyák ölében.
Te mosolyogsz poharak mélyén.
Te hárfázol a nászok éjén.
Lágyan te ringatod a bölcsőt.
Te hangolod az árva költőt.
Költők ajándéktárgyak
Reménytelenség menedéke,
Álmatlan álom, szende béke,
Téged remegnek és remélnek.
Halál: te vagy az örök élet.
Forrás: MEK
Minden este, hogy az ágyba fekszem,
A halállal ismerkedem én,
Angyalszárnya megsuhog felettem,
Kettős szárnya: emlék és remény.
Mert emlékszem: volt találkozásunk
Híd karfáján és pisztoly csövén
És remélem: megvetve az ágyunk
És melléje vígan jövök én.
Fényes utcán gyakran vele járok,
Míg suhannak, símulnak a párok.
Borús éjen mindig vele hálok.
Utcájába egyszer eltalálok.
Sok virág van boldog temetőben,
Sok világ van alattam, fölöttem.
S bennem is van egy egész világ még
S lesz belőlem egyszer sok virág még!
Forrás: MEK
Békét kötöttem sorssal és világgal,
Letettem én a fegyvert csöndesen,
Beszélgetek madárral és virággal,
Szerelmem is már csillagszerelem.
A felhők útján szállok víg egeknek,
A szellők szárnyán utazom tova,
A vágyaim hattyúi énekelnek
Utolsót, szépet, mely nem lesz soha.
Kezet fogok mélázón a halállal
S a temetőket járom egyre én,
Az öröm sírján ülök, mint az árva,
Magányos varjú ül a jegenyén.
Forrás: MEK
Menekülünk a láthatatlan
És ismeretlen rém elől,
Ki ránk les százezer alakban
És egyszer mégis csak megöl.
Ki ránk vár fényben és ködökben,
Alattomos gyilkos, konok,
Minden bukásban és örömben
Ő közeleg, az átkozott.
Megengedi, hogy dalba fogjunk,
Hogy csókoljunk egy tünde nőt,
Elnézzük, percek üdve hogy fut
És mint nőnek a temetők.
Megengedi, hogy meneküljünk
Mámorba, ködbe, bús vakon,
Hogy végre lássuk: itt a vesztünk
S érezzük: nincsen irgalom!
Forrás: MEK
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei
Jön a Karácsony fehéren
s én hozzám is jön talán majd
valaki a régiekből.
Csöndesen lép a szobámba
s én köszöntöm: „Béke, béke.”
A küszöbön sápadt orvos.
És szorongva szól a vendég:
„Ma Karácsony van, Karácsony,
emlékszel a régiekre?”
És bámulva és vidáman
és kacagva mondom én majd:
„Ma Karácsony van, Karácsony.”
És szorongva szól a vendég:
„Valami tán fáj a múltból?”
Megmozdul a sápadt orvos.
És bámulva és vidáman
és kacagva mondom én majd:
„Hiszen én még sohse éltem.”
És hörögve mondom én majd:
„Ki a szobámból, pogányok.”
Döng az ajtóm és bezárul.
És hörögve mondom én majd:
„Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal.”
És a nagy, szomorú házban
zsoltárokat énekelve
hajnalig várom az angyalt.
Forrás: magyar-versek.hu
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol, – és mindenütt leszek.
Ha ablakodat megkoccantaná
A Hűvös Angyal,
S avval a csöpp lélekharanggal
Becsengettyűzne födeled alá,
Amelyet mások meg sem hallanak,
Csak akiket immár szólítanak, –
Lelkem, mit mondanál?
Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!?
Ajtód kitárnád?
Vagy fejedre vonnád a párnát
És dideregve suttognád: Ne még,
Legyetek türelemmel angyalok,
Még lenni és zümmögni akarok? –
Semmit sem mondanék.
El sem köszönnék, mint egy átfutó
Nyáréji vendég.
Még kalapot se vennék,
Mint aki csak a szomszédban lakó.
Szökellenék, mint lomha tél után
A nap, a fű, a fürge szél után
A mámoros csikó.
(1941. augusztus)
Szeretek én bolyongani
közöttetek, sírok halottjai!
Rég porladó szívek fölött
a pázsit kétszer oly tömött.
S köröskörül, amerre nézek,
halál helyett száz ifjú élet.
Azt olvasom fűben, virágban,
hogy a sírból feltámadás van.
Rég porladó szívek fölött,
ahol a pázsit kétszer oly tömött,
szoktam tűnődni egyedül
a túlvilági lét felül.
S ha új sírdomb előtt megállok,
melyet benőttek a virágok:
úgy érzem, holtakkal beszélek,
s mélázva egy rózsát letépek.
A temető csendes magánya
mindig kedvenc helyem marad.
A lét zajából ki-kivágyva,
oda irányzom utamat.
Ha bú emészt, ott enyhülök;
a léttel ott kibékülök.
Ha sírról sírra lépdegélek,
úgy tetszik, hogy marasztanak.
A holtak mintha intenének:
„Békén viseld fájdalmadat.
Begyógyul mindnyájunk sebe,
tiéd is, bánat embere!”
Forrás: Magyar Kurír
