Földet szórtunk koporsódra
Lefeküdtél, Berda Jóska
Véredért száll füst-jutalom
Dús nem lettél dalaidon
Szidjon, aki szégyen-rühös,
Szíve belsejéig büdös
Tisztességre tőr a kenyér
Zöld a halál, zöld a remény
Sírod feketére ázik
Füvet csillagot virágzik
Féreg rághat, nem gyalázat
Örök fényesség a házad
Igyunk az elment gólyákért,
Az itthon maradt szarkákért,
Vígkedvű feltámadásért,
Igyunk, feleim, egymásért!
Nagyapámat sose láttam,
megelőzött a halálban.
Simaszőrű fehér kecske
s tarka malac legelészik
már felette.
Fejfája sincs, rég ellopták,
széthasítva tűzredobták.
Krumpli főtt a fejfa lángján,
repedt, rozsdás, ritkánfütött
bádogkályhán.
Néki ez az ágy: a végső.
Nékem ez az első lépcső
fölfelé, a tiszta napra,
nagyapámnál messzibbre és
magasabbra.
Az utódok szaporodnak –
lemaradnak a halottak.
Ritka köddé vált az emlék,
nem lelek sírt már seholsem,
bár keresnék,
és kihűlve alvad bennem
árnyéka, mint vér a sebben.
Mindegy most már. Hadd aludjék.
Ha siratnám, csak hazudnék.
Váljék teste puha röggé,
pihenjen és porladozzék
mindörökké.
Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
ereimben a kín keringett mérgeivel,
ruhám lángolását friss vérem oltotta el.
Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.
Korán megmutattad földalatti képemet
halálfélelemtől messze látó képzelet!
De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
éretlenül, ifjúságtól üresen.
A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.
Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
és kiköt a sárba véres vitorláival
ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.
Forrás: PIM
Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhívod.
Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.
Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.
Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.
Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!
Forrás: MEK
Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,
költők, az írás büszke bajnoki,
ifjan virágzók és ifjan lehullók,
Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,
aki regés és mélyen-kék szemeddel
jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan
égett a szesz, mint baljós, lila láng.
Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,
halántékod megeste kora dér.
De homlokodon láthatatlanul nyílt
a mágus-kincs, a bánat és babér.
Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
hol él a régi, fáradt, hősi faj,
s csodát teremt, és megrepedt szivéből
még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.
Áldott legyen az, aki átkozott itt,
s gúny és tövis nő a pora felett.
Amerre jártak ők, ott a titok volt
és a Kelet, a százszor szent Kelet.
Forrás: MEK
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazért is,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál.
Forrás: MEK
Az álmaimnak színes ablakába
gyakran bekandikálnak furcsa nők.
Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
és morfinista-szemmel néznek ők.
Régen halottak itt ki- és bejárnak,
ismernek engem ismeretlenek.
Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
s közöttük én, remegve, mint gyerek.
Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
kegyúri gőggel, diadalúton,
aztán megölve, akiket szerettem,
a végtelent véres hajjal futom.
Az éjszakai, vad előadást már
mondd, láttad-e, s tudod, ki e gigász
színész, aki hazuggal és igazzal
rémülve-rémít és komédiáz?
Éjente nézem ágyam páholyából
csukott szememmel, egy legördülő
könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
reggel pedig azt mondom róla: Ő.
Forrás: MEK
Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.
De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly hűs és komorló,
mint a koporsó.
Az arcodon is feltűn néha-néha
a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,
ki kőbe vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.
Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.
Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörnyű titka
és mi a kripta.
Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavú múzsa?
Forrás: MEK
Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kiről nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.
Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ők, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.
De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly szűzi és árva.
A hajsütővas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
kislánykezében egy olcsó napernyő,
a másikon, mint síró, árva démon –
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.
Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündöklő jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze űrbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.
Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
Forrás: MEK
Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
csendben susognak hozzám, mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
akár a gyémánt, a rubin s zafír.
Az ópium volt első ideálom,
az álom, az én altató arám,
csak rám lehell és az enyém, mi drága,
enyém lesz Kína, Tibet és Japán.
Lihegve néztem ódon patikában
az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
s sötét szeme az éjnél feketébb.
Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
és éltető rózsás lehelletére
az élet és a halál leng körül.
Fejfájasztó homályos délutánon
az antipyrinhez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
és óriási lesz pici kezünk.
A koffein komoly, nyugodt barátunk,
mélységek kútja, bölcsek itala.
A veronál vén gyermekek dadája,
a morfium az örök éjszaka.
A nikotin zavart füstfellegében
keleti lázak fátyola remeg.
Az alkohol gyógyítja életünket,
ezt a fekélyes, óriás-sebet.
Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
ha bánatoktól bong a beteg éj:
az éjjeliszekrényünkön alusznak,
és hallgatásuk is zokog, zenél.
Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
olyan kicsik és mégis oly nagyok.
Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
egy túlvilági lángvihar ragyog.
Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.
Forrás: MEK
