https://verskucko.com

Címke: hallgatás

  • Abraham Lincoln

    „Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják buták vagyunk;
    mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni e felől.”

  • Reményik Sándor: Csak egymáshoz

    Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
    Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
    Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
    És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

    Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
    Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
    Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
    S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

    Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
    De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
    Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
    Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Tóth Árpád: A rab

    Mi jobb? – üvölteni talán?
    Vergődni a börtön falán,
    Vájni sírva, vérző körömmel,
    Míg künn röhögnek kárörömmel?

    Avagy hallgatni, az a jobb?
    Ne hallja senki a jajod,
    Barátkozni a mély homállyal,
    Beharapott, fekete szájjal?

    Mi jobb? – szavalni szüntelen?…
    Vagy ez? – hallgatni szüntelen?
    Feküdni, tetszhalott tetem,
    Míg lobogva a ravatalnál
    Veszett vágyak lángjai égnek…

    Mi az pajtás? üvöltenél?
    A körmöd újra csupa vér.
    Mit vájod…… a falat?
    Te meghalsz, s a fal megmarad.

    Talán hallottál valamit?
    Talán az erdő hangjait?
    Átsusogott a kétöles
    Falon a virágzó köles?…

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Hallgat

    Hallgat.
    Hallgat néha hosszú órákon át.
    Akár a kő.
    Akár a fa.
    Akár a hó.
    Akár a hóvirág.
    Hallgat.
    Én e hallgatás irígye vagyok.
    Bár nyugtalanít ez a hallgatás
    Néha.
    Mert hátha befelenőtt panaszok,
    Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
    Fínom kéreggel fedezett sebek,
    Alíg kinyílt apró virágfejek,
    Szorongó, örök, nagy – nagy aggodalmak
    Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
    Én azt hiszem, hogy ismerem.
    És mégse ismerem.
    És ma sem tudom, miért hallgat,
    Csak e hallgatás irígye vagyok.
    Azután szégyellem,
    Jaj, nagyon szégyellem,
    Mindíg, amikor szemben ül velem,
    Fecsegésben szétszórom magamat,
    Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
    Aprópénzként elszórtam magamat.
    Ő ült, és hallgatott,
    S mint foghatatlan súlyt
    Éreztem lelkében az aranyat.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Rónay György: Talán

    Szerb Antalnak

    Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
    kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
    vak éjszakát. Dadog s elalszik.
    Egykor erős, doboló dalokkal
    zengett füledbe. Végtelen útjain
    forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
    tüzekkel ömlő áradása.

    Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
    Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
    az „életet”. Se titka, se ingere.
    Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
    képlet, üres vonalakkal, egy-két
    számmal megoldott ócska egyenlet ing
    előtted. „Inter arma silent Musae”…
    Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
    Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
    kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
    megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
    dalolva, szétrepedt torokkal,
    tán arámul, csak az isteneknek!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Váci Mihály: Ezer nyelven hallgatok

    Ezer erdő zsong bennem ébren
    mindent érző levelével.
    Ezer rét fűszálával érzem:
    hol jár barátom, ellenségem;
    tenyeremben fut mind: – tudom,
    ki hol jár sok ezer úton,
    ki lopakodik ellenem?
    – Lépte visszhangzik mellemen.

    Ezer lehúnyt pillám alatt
    millió rögzített adat.
    Ezer húnyt szemmel őrizem,
    mit felednek már csendesen.
    Míg kötözik a csontokat,
    egyengetik a sírokat,
    lehúnyom százezer szemem:
    – ellenállok: – emlékezem.

    Ezer arccal rejtőzöm el.
    Arcom viseli százezer,
    – és mind mögül én figyelem
    előretörő seregem.
    Ezer arc: – ezer pajzs elém:
    ezer arc mögött várok én.
    Hogy összegyűljön seregem:
    – várakozom mindenkiben,
    szétosztva – mint a szétszedett,
    részekint cipelt lövegek.

    Ezer nyelven hallgatok,
    ezer dologról – mit tudok,
    ezer el nem sírt szót tudok,
    százezer tilos mondatot,
    hallgat ezer átok, szitok,
    fogadalmam és összeesküvés:
    – fogak között ezernyi kés.

    Megszólal, miről hallgatok,
    beszélni kezd és dalba fog.
    Világ hallja e dallamot,
    beleborzad és feldobog.
    Ezer elhallgatott dolog
    kinyitja ajkát és susog,
    lába alatt a föld mozog,
    nyöszörögnek a friss sírok,
    ökrendeznek a zöld folyók,
    hörög a kút: – a csonkított
    halott sebe felbugyborog.

    Nyüszít, sír, miről hallgatok.
    Százezer nyelven hallgatok.
    Piszkos árnyak erdeiben
    a horda vonul, nem pihen;
    vakkan, szem villan, száll a kés,
    pénztől, vértől mocskos a kéz,
    őserdők ösztöne üvölt,
    kitör: – borzadva vár a Föld.
    Hatalom, pénz-éh, babonák,
    fajgőg, vallás, politikák
    tüzelt, vad rítusára ráng
    újra elvadított hadak
    árja: – a gát már átszakad.

    Ezer nyelven hallgatok
    ezer dologról, mit tudok.

    De egyszer még megszólalok.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum