„Ha ki akarod zárni a bajt, csukd be a szádat.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha ki akarod zárni a bajt, csukd be a szádat.”
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és – ne beszélj!
Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s – ne beszélj!
Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat –
de külső zajra elriad
s megvakul, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s – ne beszélj!
/Szabó Lőrinc fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Jött-jött haragod jéghegyéről
a fagyhullám, vadul, sebesen.
Átnyargalt a bizalom tengerén,
s most már hiába keresem
gyümölccsé érett tavaszunkat,
szerelem-lázat, napsütést;
mogorva már a lég köröttünk,
nem lehet rajta ütni rést.
Elfagy a csókjaink vetése,
dermed a boldogságmadár,
már a nyár küszöbén állunk,
s csak egyetlen szó a határ,
egyikünknek suttogni kéne:
„Szeretlek” – s lenne még remény,
mellyel virágos tavaszba
didergő szívünk visszatér.
De csak állunk a fagyhullámban,
s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
hogy bennünk minden izzó májust
a vad, konok tél megfagyaszt.
Hallgatunk némán, fogvacogva;
vajon ki bírja majd tovább?
A test, vagy a lélek parancsa
jelölte ki nekünk a határt?
…
Szeretlek, látod, megyek, a két
karomban viszem hozzád a tüzet,
s te megadással engeded, hogy
büszkeséged legyőzze a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Gonosz kor ez, az arcán torz vonás.
Csukott szájjal jár, bűn a vallomás.
Az igazság? Bitang szó, párt-cseléd.
Ma hallgatás a hű s nemes beszéd.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem abban áll egy ember valódisága,
amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni.
Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra,
amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éjnek ismerője voltam én,
ki záporban megy el s hazaoson,
ha kialudt a végső utcafény.
Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.
Megálltam, némítva lépés zaját,
mikor kiáltás, hirtelen szűnő,
a háztetők felett fülembe szállt,
nem hívó, nem is búcsút üzenő;
s messzebb, nem-földi magasság terén
bolygó óra hirdette: az idő
se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.
Forrás: Weöres Sándor fordítása
„Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják buták vagyunk;
mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni e felől.”
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Mi jobb? – üvölteni talán?
Vergődni a börtön falán,
Vájni sírva, vérző körömmel,
Míg künn röhögnek kárörömmel?
Avagy hallgatni, az a jobb?
Ne hallja senki a jajod,
Barátkozni a mély homállyal,
Beharapott, fekete szájjal?
Mi jobb? – szavalni szüntelen?…
Vagy ez? – hallgatni szüntelen?
Feküdni, tetszhalott tetem,
Míg lobogva a ravatalnál
Veszett vágyak lángjai égnek…
Mi az pajtás? üvöltenél?
A körmöd újra csupa vér.
Mit vájod…… a falat?
Te meghalsz, s a fal megmarad.
Talán hallottál valamit?
Talán az erdő hangjait?
Átsusogott a kétöles
Falon a virágzó köles?…
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irígye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befelenőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Fínom kéreggel fedezett sebek,
Alíg kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy – nagy aggodalmak
Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem.
És mégse ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgat,
Csak e hallgatás irígye vagyok.
Azután szégyellem,
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindíg, amikor szemben ül velem,
Fecsegésben szétszórom magamat,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek